Lázár János szardíniai hasonmása operaszerepben?
Vincenzo Bellini A puritánok című, utolsó operája nem éppen puritán képességeket követel meg azoktól az énekesektől, akik a mű előadására vállalkoznak. A legkülönfélébb hangi adottságokat kívánó áriák variációi igazi kihívást jelentenek az előadóknak. Nem véletlen tehát az sem, hogy a világhírű egykori olasz operacsillag, Maria Callas újra felfedezte magának ezt a remekművet, és briliáns tökéletességgel adta elő Elvira szerepét. Az operaénekesnő később mesterkurzusok keretében is oktatta A puritánok című mű éneklési bravúrjait.
A Művészetek Palotája március 22-i előadása Maria Callas alakjának is emléket állított, hiszen a színpadon a „színház a színházban” dramaturgia jegyében egy fekete koktélruhába öltözött balett-táncosnő, Popova Aleszja diszkrét jelenléte és finom gesztusai idézték meg a csodálatos hangú énekesnőt. Az opera meghallgatását követően azonban kétség nem fér ahhoz, hogy zseniális művészek, nagyszerű produkcióját élvezhettük.
A 19. század első felében élt és alkotott Vincenzo Bellini zeneszerző a magyarok számára talán legismertebb alkotása Norma című operája, hiszen erről a műről kapta nevét a budai Normafa is. 1840-ben a budai hegyen egy legendás bükkfa alatt énekelte el Schódelné Klein Rozália magyar operaénekesnő az említett opera nagyáriáját.
A szicíliai születésű Bellini életéhez és gyermekkorához különféle legendák kötődnek, amelyek nagy részét a cataniai zenerajongó lakosság költötte. Ilyen volt többek között az is, hogy Bellini zeneszeretete egynapos újszülött korától nyomon követhető, hiszen a csecsemőt már keresztelője alkalmával meghatotta a templomi orgona hangja, és alig várta, hogy mindösszesen 18 hónapos korában elénekelhesse első komolyabb operaáriáját.
Félretéve a mendemondákat: Bellini muzsikus családban nőtt fel, az operairodalom nagyjai között tartják számon. A puritánok című operájának története az 1658-as angol polgárháború alatt játszódik, de nem a történelmi sorskérdésekről, hanem egy szerelmi háromszögről szól. Ezen a vasárnap estén a két főszereplő, az angliai születésű Jessica Pratt és a szardíniai Francesco Demuro nagyszerű előadását hallhattuk. Ez utóbbi énekesről a hátsó sorokban ülő, a magyar közélettől csordultig telített nézőközönségnek támadhatott az az érzése, hogy Lord Talbot szerepében egy tökéletes szabású, fekete öltönybe öltöztetett Lázár János kicsinyített mása jelent meg. Ezt a víziót tovább fokozta az, hogy ebben a szerepben most a magyar politikus alteregója szerelemtől ittas férfiúként nem a kormány bizonytalan hátterű állításait magyarázta, hanem teljes beleéléssel és hatalmas elragadtatottsággal adta át magát hőstenor szerepének.
Meg kell jegyeznem, nem is állt olyan rosszul vasárnap esti, politikától megfertőződött zenerajongói képzelgésemben ez az operaszerep a magyar közélet egyik prominens képviselőjének. No, de félretéve a tréfát, azért az előadás többi művészének kimagasló munkájára is lehetett figyelni, ezért még mindenképpen kiemelném nagyszerű alakítása miatt Bretz Gábort, Sebestyén Miklóst és Alekszej Markovot is, valamint a Kolozsvári Opera Énekkarát és a Pannon Filharmonikusokat. Az előadást Riccardo Frizza vezényelte, a rendező Némedi Csaba volt.