A konzervatív értelmiség jelenléte még mindig nem érzékelhető
A közelmúltban jelent meg egy tartalmas, sokfelé ágazó interjú Molnár Attila Károllyal, amelynek egyik iránya az értelmiségi létről szólt. Tagadhatatlanul sok igazsága van, de mindenképpen érdemes továbbgondolni az elhangzottakat.
Időzzünk el Molnár egyes mondatain:
„Az értelmiség számára mai napig probléma a patrónusi rendszer kezelése, elfogadása, főleg, hogy a patrónus lehet az állam is.”
A gondolat másik fele, hogy az állam számára mai napig probléma az értelmiség elfogadása, hiszen ahogyan a középkorban a hit, úgy később az állam iránti lojalitás szintén szembe került – nem a szabad, liberális, konzervatív vagy egyéb, hanem bármilyen – autonóm gondolkodással. Azaz mit kezd az értelmiséggel az állam?
„Vagyunk azonban egy páran, akik azt mondjuk, hogy egy konzervatív helyből – a fogalom eredeténél fogva – nem lehet értelmiségi, mert az értelmiségi az egy baloldali műfaj. Továbbá, a konzervatív állandó gyanakvással él az olyan politikai irányzatokkal és cselekvőkkel szemben, akik azt mondják magukról, hogy ők valamiféleképpen megvilágosodtak, tudásuk tökéletesebb, helyesebb, teljesebb, mint a körülöttük élő embereké.”
A konzervatív minden olyan gondolkodási irányzattal szemben gyanakvó, ami nem az élet praktikus talaján állva, teoretikus elveket kíván alkalmazni. Ugyanakkor minden konzervatív (így az interjúban szereplő Burke is) szembesült azzal, hogy amennyiben praktikus nézeteit terjeszteni szeretné, akkor meg kell írnia, így alapvetően hipotetikussá válik. Éppen ezen dogmaalkotó természeténél fogva a konzervatív ugyanúgy értelmiségi, mint a baloldali. Az azonban teljesen igaz, hogy Magyarországon, 1945-től az állami intézményi rendszer nem tűrte a konzervatív értelmiséget, így az mai napig „gyermekcipőben” jár, mind szakmai színvonalában, mind pedig intézményi pozícióiban.
„(…) a bölcsészet és társadalomtudományok esetében nem is kell elővenni a publikációk színvonalát, odáig nem is kell eljutni, hogy mennyire érdekes vagy érdektelen egy-egy publikáció, cikk vagy könyv, hanem az a kérdés, hogy egyáltalán van-e. Tudunk olyan egyetemi tanszékvezető professzort, aki mondjuk tíz éve nem publikált.”
Az interjú egyetemi világgal és humánértelmiségiekkel szembeni kritikája és önkritikája kiváló, de megoldást nem ajánl. Utalhatna az állam munkájára: hol van az oktatási hivatal ellenőrző szerepe, miért nem dolgozták ki az elmúlt száz évben egyáltalán azokat a minőségi kritériumokat, amelyek alapján fel lehet venni egyetemi oktatót, mai napig miért nem zajlik óralátogatás és ellenőrzés stb.? Magyarországon a tudományos világban még mindig nem a teljesítmény számít, hanem az, hogy ki mennyi ideje van a pályán. Ezek után azon sem lehet csodálkozni, ha egy fiatal, ambiciózus értelmiségi nem akar hosszú évekig segédmunkatársként vagy tanársegédként várni a szakmai és anyagi elismerésre, hanem inkább külföldön próbál szerencsét.
„Akiket ma érdemes olvasni a múltbéli szerzők közül, azok jelentős része nem egyetemi ember volt.”
Ma is rengeteg kiváló tudós, kutató áll az intézményi pálya szélén, miközben a rendszeren belül lévők közül sokak (nem mindenki, vannak kivételek!) teljesítménye vitatható, számosan 2–3 állást töltenek be, 5–10 kuratórium, szerkesztőbizottság tagjai. Nem reális elvárás, hogy önként mondjanak le és ez által nyissák meg a szakmát. Ebben az állam szerepe megkerülhetetlen.
Miközben a cikk végig a hazai egyetemi-értelmiségi struktúráról szól, valójában mögötte ott lapul az állam felelőssége, a „Mit kezd az értelmiséggel az állam?” kérdés? Erre pedig lenne egy egészen egyszerű válasz. Ha az állam finanszíroz, akkor bele kell szólnia a szabályozásba, azonban nem ideológiai (mint jelenleg), hanem minőségi alapon, például a minőségi, publikációs és oktatási feltételek kidolgozásával.