„Van, akinek honoráriuma a magyar nyelv”
1913. június 22-én, ezen a napon született Weöres Sándor. „Van, akinek honoráriuma a magyar nyelv” - írja egy helyütt Weöres Sándorról Károlyi Amy, a költőt mindenben támogató feleség.
Ilyenkor, nyáron talán még közelebb kerülhetünk a Vas megyei tájon barangolva a költőt már gyermekkorában megihlető és éltető szülőföld szelleméhez. Az említett megyében Csönge volt Weöres Sándor számára a legfontosabb helyszín a művésszé érés folyamatában. Ahogyan a költő hitvese fogalmazott, a csöngei táj volt „Weöres Sándor első képeskönyve”
Ebben a természeti környezetben a magyar nyelv dallamossága által vált a költő egyedi hangszerévé. Kodály Zoltán is felismerte, hogy
„Weöres Sándor egyike annak a kevés magyar költőnek, aki sejti, hogy a magyar versnek nem szabad elszakítania szálait, amik a magyar muzsikához kötik.”
Mert a költő versei zenélnek is, nem csak a szavak fogalmi szintjén üzennek.
A huszadik század egyik legnagyobb magyar nyelvi zsenijének fejlődését sem az iskolák irányították. A költő többször is magántanulóként végezte tanulmányait. Saját, egyéni útjain keresztül találta meg a számára inspiráló szellemi forrásokat. Széles, szerteágazó műveltségének megszerzéséhez nyilván az egyetemi évek is hozzájárultak, hiszen a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen szerzett filozófia-esztétika szakos diplomát. Mindezek mellett azonban folyamatos, impulzív intellektuális jelenléte és az 1937 elején tett hosszú távol-keleti utazása is segítette művészi világának elmélyülését.
Weöres korának elismert alkotója lehetett. Baumgarten- és Kossuth-díjban is részesült, és az 1960-as években még New Yorkba és Londonba is eljuthatott. Hogy mindez csupán véletlen volt? Talán annak is nevezhető. De a szocialista kultúrpolitika sem volt azért mindenható, a metaforikus valóságában is mindent szigorúan cenzúrázó hatalom. Hogy miért? Szeleppolitika? Vagy csak egyszerűen úgy kell erről gondolkodni, ahogy azt Weöres Sándor is tette: „A lámpa nem látja önmaga fényét.”.