„Adok, hogy adj!”- Julius Caesar és bizalmi köre
Kr.e. 46-ban járunk, Rómában. Egy folytatásos történelmi regény fikciós keretei között próbáljuk hétről hétre magunk elé képzelni a kor embereit és azok mindennapjait. Feltárni az egykori hatalmasok, politikusok hétköznapi életét, meglesni érzelmeiket, gondolataik mélységét, döntéseik sarokköveit.
A fejezetek nem időrendben, hanem random, az aktuális történések szerint következnek egymás után. A valósággal történő bármilyen hasonlóság, illetve egyezés csak és kizárólag a képzelet szüleménye lehet.
Krisztus születése előtt 45-ben, Martius hónap elején történt, hogy Caesar földije, ifjúkori barátja, az aranykezű suburbai vállalkozó, Lucrenius, az akkor már kegyvesztett Simoniusnak köszönte meg nyilvánosan milliónyi dénárját. Egészen a provinciákig terjedt a szóbeszéd, hogy Caesar utasítására tette mindezt, nehogy igazi gazdája, Caesar nevét emlegessék vele együtt. Éppen ellenkezőleg: annak barátból lett legádázabb ellenségét tartsák hitványnak.
Pedig a rómaiak számára napnál is világosabb volt, hogy ki áll ennek a krőzusi gazdagságú homo nuovonak - így hívták a semmiből felemelkedett, új embereket Rómában -, Lucreniusnak a háta mögött. Hatalmuk megtartása és céljaik elérése érdekében Caesar bizalmi emberei a tények ilyetén elhajlításának érdekében fizetett emberekkel ismételtették, és suttogták mindenfelé a plebsz fülébe: Lucrenius bizonyára Simonius embere.
No, de miért volt Simonius a legádázabb ellenség? Ennek legfőbb magyarázata, hogy egykori, legbizalmasabb barátként gyakorlatilag mindent tudott Caesar kínos ügyleteiről. Nem védem Simoniust, hiszen tudhatjuk, hogy minden hájjal megkent férfiú volt. De azért voltak elvei és nem is tetszelgett soha az erkölcs királyaként vagy Róma önzetlen megmentőjének szerepében, mint Caesar.
Caesar szomszéd telkére is Lucrenius, ez az egyébként halk szavú, kissé együgyű, saját akarattal nemigen rendelkező, de Caesarhoz feltételek nélkül lojális báb építette a rómaiak által milliószor megátkozott amfiteátrumot. De ott van Caesar lányának, Juliának férje, Pompeius. Hatalmas vagyonával Róma, Pompeji, Hadrumentum, illetve Aquincum piacain üzérkedett, úgy téve, mintha rátermettsége, ügyessége okán lenne olyan rengeteg pénze.
Róma legbefolyásosabb tisztségeibe sem a tehetségük, tudásuk vagy nagy tetteik miatt kerültek az emberek. Caesar számára csupán egyetlen dolog, a feltétlen hűség számított. Példaként említhetjük, hogy a provinciából megtért egyik katonáját annyira butának tartották a római polgárok, hogy tisztségviselése előtt majdhogynem szégyen volt vele a nyílt utcán kezet fogni. Még a feje is olyan torz volt a tudatlanság miatt, hogy a csúfolódók szerint beleesett a szájába az eső.
Hogyan került mégis hatalomba egy ilyen ember? Úgy, hogy a Caesarnak felkínált mozaikon a valaha élt legnagyobb gladiátorral ábrázoltatta Caesart. Ez annyira hizlalta Caesar máját, hogy szinte azonnal kinevezte censornak. De beszéltek egy Rómából száműzött, majd visszatért szélhámosról, Andianusról, akit a római nép csak fehérszakállúnak nevezett el. Ő állítólag Caesar leányának névadója is volt. Vagy ott van Caesar Habonius nevű hírhedt bizalmasa, főtanácsadója, aki az attikai és taszoszi bortól sokszor olyan fényűzően és a római erkölcsökre fittyet hányva szórakozott a római éjszakában, hogy annak egész Attikáig híre ment. Folytathatnánk még a sort napestig…
S bár a népnek az efféle dolgok nem tetszettek, Caesar tisztánlátását annyira elhomályosította a hatalom akarása, hogy nem törődött a zúgolódó hangokkal. Hatalma elején ezeket az embereit a nép szalmabábunak nevezte, ám az Aerarium, a római kincstár folyamatos megcsapolásával szép lassan óriási vagyonokat halmoztak föl. És mint tudjuk, a hatalom alapja vagy az emberek igazsága, vagy a hatalom gazdagsága.
Visszatérve Lucrenius beszédéhez: az ülés után Caius Cassius Longinus cinikuson vetette oda a liktorok által kísért Caesarnak: „Tudjuk, Caesar, hogy mit jelentesz a barátaidnak, és azt is látjuk, hogy ők mit jelentenek neked!” Utalva ezzel arra, hogy Caesar csak a vagyona és hatalma megtartása miatt tartja környezetében ezeket a pénztől megrészegült, gátlástalan embereket. Ők pedig szintén e két dolog miatt maradtak mellette. Azt is jól tudta mindenki, hogy Caesar, ez a mindig hatalomra ácsingózó, a mohóságának parancsolni képtelen ember utasította szalmabábuit, hogy mire költsék azt a rengeteg aranyat: egyszer bányákra, máskor kikötőkre, vagy óriási földek, latifundiumok megvásárlására. Caesar tapasztalt politikus volt, ezért tudta, hogy a hatalomhoz sok pénz kell, nagyon sok. Cicero mondta egyik beszédében: „Caesar te vagy az első, aki semmi másra nem építi hatalmát, mint arra az egyszerű mondásra: ’Adok, hogy adj!’”
(Folyt. köv.)