Janicsár politológusok 1.: Mráz Ágoston Sámuel
Minden szakmának, hivatásnak vannak gyilkosai, vagy leggyengébb láncszemei. A politológia, ha tágabb értelemben vesszük, a politikáról, a politikumról való gondolkodás tudománya.
Arról persze vannak viták, hogy ez mennyire lehet objektív, az ember világnézetétől, értékrendjétől, illetve a mindennapi politikai környezetétől független, de úgy vélem, abban az értelmiség jelentős része egyetért, hogy egy politológusnak a pártpolitikától távol kell tartania magát. Sőt a politikai gondolkodók elsődleges feladata, hogy megvizsgálják, elemezzék, ok-okozati összefüggéseket keressenek, tanulságokat vonjanak le a közélet eseményeivel, a politikai történésekkel kapcsolatban. A végső cél tulajdonképpen, hogy általános igazságokat, törvényszerűségeket fogalmazzanak meg, valamint, megtalálják az igazságot a politikusi torzítások mögött, lerántsák a leplet a politikai cselekvések valódi mozgatórugóiról. Én így hiszem, és azt gondolom, hogy nálunknál szerencsésebb országokban hasonlóan gondolkodhatnak erről a kérdésről.
No, de mi itt élünk Magyarországon. Ebben a szép és – minden nehézség ellenére – dicső múltú országban. Az ócska, mocsaras, elb@szott jelenben, ahol egy minden eddiginél pénzéhesebb, alantasabb, gátlástalanabb, haszonlesőbb, lókupec szintű miniszterelnök (komolyan mondom, fizikai fájdalmat okoz leírni) országlását kell át- és megélnünk. Ahol az erkölcstelen zsákmányszerzők között nemcsak a politikai hierarchiában mindig is jelenlévő lakájok, gerinctelen káderek, aprópénz után sandító házmesterek, vagy újabban a bérkommentelő szarkupacok vannak jelen, de belesüllyednek a rendszer mocskos bankjegyektől bűzlő bugyraiba azok, a magukat politológusnak nevező, haszonleső janicsárok is, akiket ez a véleménycikk-sorozat számba vesz.
Mráz Ágoston Sámuel az első szereplőnk. A Nézőpont Intézet vezetője, Orbán egyik legszorgalmasabb ülepnyalója. Ő nem sajnálja az időt, az energiát, hogy az Orbán-rezsim egyik legalázatosabb, legnevetségesebb és legszánalmasabb mamelukjaként működjön. Fasza gyerek ez az Ágoston. Az a típusú óvodás lehetett, akit mindenki arrébb lökött a játszótéren a csúszdánál, még a lányok is, főleg ők, és afféle kisiskolás, aki a napköziben egyik focicsapatba sem fért be, még cserének sem. Aki feltehetően már idejekorán rengeteg pofont kaphatott az élettől, ezért stréber lett, a kezével a dolgozatát eltakaró eminens tanuló, akit csak a saját szülei és a tanárai dicsértek.
Bevallom, ezeket a srácokat mindig sajnáltam, őszintén. Aztán persze az egyetemen is biztosan summa cum laude végzett, megkapott minden, egy gyarló ember számára elérhető ösztöndíjat, biztosan volt demonstrátor is valamelyik tanszéken. Feltehetően már akkor és ott megtalálta magának a „Gazdáját”. Kinézte, álmodozott róla, kereste a találkozási alkalmakat, úgy, ahogy mások nézik a lehetséges feleségjelöltet.
A románc végül beteljesedett. Hiszen ma már töretlen lelkesedéssel áradozhat a Fidesz-kormányról, túlvilági szeretettel ajnározhatja Orbánt, szeretett vajdáját. Éppen úgy, ahogyan azt mindig is elképzelte. És persze megkapja érte a zsoldot is, ahogyan a szpáhik is megkapták a csörgő akcsét, ahogyan a janicsárok is elfogadták a kecsegtető ziametet. Mráz pedig ül a stúdióban és buzgó nyelvcsapásokkal egyre beljebb és beljebb kerül – éppen abba a testrészbe, melynek megbillentését már az ország háromnegyede várja türelmetlenül.