Janicsár politológusok 4: Boros Bánk Levente
Minden szakmának, hivatásnak vannak gyilkosai, vagy leggyengébb láncszemei. A politológia, ha tágabb értelemben vesszük, a politikáról, a politikumról való gondolkodás tudománya.
Arról persze vannak viták, hogy ez mennyire lehet objektív, az ember világnézetétől, értékrendjétől, illetve a mindennapi politikai környezetétől független, de úgy vélem, abban az értelmiség jelentős része egyetért, hogy egy politológusnak a pártpolitikától távol kell tartania magát. Sőt a politikai gondolkodók elsődleges feladata, hogy megvizsgálják, elemezzék, ok-okozati összefüggéseket keressenek, tanulságokat vonjanak le a közélet eseményeivel, a politikai történésekkel kapcsolatban. A végső cél tulajdonképpen, hogy általános igazságokat, törvényszerűségeket fogalmazzanak meg, valamint, megtalálják az igazságot a politikusi torzítások mögött, lerántsák a leplet a politikai cselekvések valódi mozgatórugóiról. Én így hiszem, és azt gondolom, hogy nálunknál szerencsésebb országokban hasonlóan gondolkodhatnak erről a kérdésről.
No, de mi itt élünk Magyarországon. Ebben a szép és – minden nehézség ellenére – dicső múltú országban. Az ócska, mocsaras, elb@szott jelenben, ahol egy minden eddiginél pénzéhesebb, alantasabb, gátlástalanabb, haszonlesőbb, lókupec szintű miniszterelnök (komolyan mondom, fizikai fájdalmat okoz leírni) országlását kell át- és megélnünk. Ahol az erkölcstelen zsákmányszerzők között nemcsak a politikai hierarchiában mindig is jelenlévő lakájok, gerinctelen káderek, aprópénz után sandító házmesterek, vagy újabban a bérkommentelő szarkupacok vannak jelen, de belesüllyednek a rendszer mocskos bankjegyektől bűzlő bugyraiba azok, a magukat politológusnak nevező, haszonleső janicsárok is, akiket ez a véleménycikk-sorozat számba vesz.
Nem is tudom, hogyan mutassuk be sorozatunk újabb szereplőjét: Orbán-imitátorként vagy „politológusként”. Mindenesetre Boros Bánk Levente tulajdonságai és végzettsége alapján mindkét számban elindulhat bármelyik hazai versenyen, igaz, előbbiben biztosan nyerne, utóbbiban viszont az utolsó helyen végezne.
A valamikor Fradi-szurkolóként hírhedtté vált, a radikalizmustól cseppet sem idegenkedő, feltörekvő fiatal ügyesen mozgott, majd konszolidálódott a „konzervatív” oldalon. Ma már Orbán-klónként osztja az észt különböző, a magyar médiatörténet legalját újra és újra alulmúló, Mészáros Lőrinc által pénzelt műsorokban. A Németh Szilárddal versengő, megmosolyogtató érvrendszerrel operáló, de hatalmas arccal rendelkező bullshit-generátor kiváló példája annak, milyen az, amikor valaki bérpolitológusként keresi kenyerét.
Boros Bánk Levente a legeklatánsabb példája annak, hogy a NER-ben már az is fantasztikus teljesítménynek mondható, ha az egyik házi „politológus” ügyesen majmolja az orbáni orgánumot és vissza tudja böfögni a kormánypárti propaganda üres lózungjait. Ha egy szóval kellene jellemeznünk ezt az intellektuális katasztrófát, csak azt a szót kell leírnunk: famulus.