Ültünk a mólón és néztük, ahogy felvásárolják a Balatont
Mindenkinek mást jelent az igazi, valóban pihentető nyári szabadság. Számomra, gyermekkorom óta, az igazi kikapcsolódást az az egy-két hét jelenti, amit általában a Balaton északi partján töltök el a családommal. Az aszófői szalonnasütések felszálló pernyéje, Akali partján a szomorúfűzek szellőfútta, karcsú ágai, a tihanyi Belső-tó békáinak hajnali kuruttyolása és a kabócák éjszakai szerenádja, a füredi Tagore sétány esti nyüzsgése mind-mind emlékeimben lebegnek, amit nyárról nyárra együtt elevenítünk fel.
Idén is csopaki bort kortyolgatva beszélgettük bele magunkat az éjszakába. Politizáltunk, verseltünk, vitatkoztunk, ahogyan az lenni szokott. Mégis, most első alkalommal kezdtem komolyan aggódni.
Aggódom ezért a kis országért, amit most piros-fehér-zöld lobogóba csomagolva, mindent - persze magukat is - nemzetinek keresztelve próbálnak ellopni.
Ezért a törékeny kis kincsért, amit örökül kaptam és örökül kell hagynom, és amit ennyire hazug és alattomos módon még soha nem akart megkaparintani senki a rendszerváltás óta. Pofátlanul, mint egy zsebtolvaj, vagy inkább úgy, mint az emberek hasába lyukat beszélő MLM-ügynök.
Egyik nap beszélgettem a strandon a büféssel, aki azt mesélte, hogy Mészáros „Stróman” Lőrinc csalárd módon, több százmillió forinttal olcsóbban szerezte meg a helyi kempinget. Másnap egy régi füredi ismerősömmel futottam össze, aki nem győzte sorolni azokat a fideszes politikusokat, akik a pénzünkből a környéken egyre nagyobb és értékesebb ingatlanokat vásárolnak. Aztán hallom, hogy nem csak a Hunguest Hotels szállodalánc, hanem a Balatonalmádiban működő Ramada Hotel is az Orbán család vonzáskörébe került. Nem hiába, a vajda Ráhel nevű lánya vendéglátást tanult Svájcban, mostanra úgy döntött, kell neki a magyar piac.
Mindeközben mutyi itt, mutyi ott, mutyi mindenhol. Újraéled a Kádár-rendszer. Mint egykor, amikor a nép vérén felhízott TSZ-elnökök, az állami vállalatok becstelen vezetői és a gumigerincű pártkáderek a megszerzett villák teraszáról szórták a nép közé a puritán szocialista élet betanult foxi-maxi szövegeit azoknak, akik a SZOT, illetve vállalati üdülők komfort nélküli faházaiban tényleg egész héten porciózták, forintozták ki az aznapi lángos és palacsinta árát a nyakba akasztható, vízálló, kapszulaszerű pénztartóba.
Az elvtársak persze nyár végén hazaszállingóztak a balatoni teniszpályákról a rózsadombi lakásaikba és gyártották tovább a szovjet mintára fröccsöntött propagandát, továbbírták az imperialista veszélyről szóló - az emberek biztonságérzetét kijátszó – híreket és újságcikkeket, és persze szajkózták tovább a puritán élet jelentőségét a kisembereknek.
Azért remélem, hogy jövő tavasszal ezt a Déja vu érzést eltünteti valaki. Addig is magamban dúdolom a címben is feltűnő, megunhatatlan dalt:
„A nyaralás messze száll, sok emlék visszajár. Hányszor elmúlt már, de újra vár a balatoni nyár…”