Orbánnak már csak a „buzizás” maradt
Minden nap azt gondoljuk, hogy a magyar közélet és a kormányzati gyépés legaljakampány már nem tud tovább avászkodni a szintalattinál is 234-szer mélyebb tartományok alá, mégis újra és újra megkapjuk a durva impulzusokat az arcunkba: De igen.
Ott tartunk, hogy egy újságírónak tulajdonképpen már nincs is lehetősége szavakban kifejezni, hogy valójában milyen mélységekben járunk. Már a Ripost, a Lokál és a 888.hu megszületésekor is vészesen kapkodtuk a levegőt életveszélyt sejtve, majd jött Terry Black TV2-es performansza, ami után megannyi virágot kellett elhelyeznünk az élve eltemetett minőségi közbeszéd és sajtóetika sírjára.
Kivégezték őket, megásták nekik a valaha volt legmélyebb gödröket, betemették őket, a pofánkba röhögtek, mi pedig megtarthattuk a halotti tort, és elmondhattuk a gyászbeszédet. Utánuk csak üresség maradt, a nagy büdös nihil, amit elvileg már nem lehetne tovább mérgezni. Ami egyszer meghalt, azt nem lehet többször meggyilkolni - gondolhatnánk, a Fidesz mégis megpróbálja újra és újra. Biztos, ami biztos. Elvégre van egy társadalmi réteg, ami a kormánypárti ásónyomokkal egy ütemben lépdel a közöny és a gyűlölet zarándokútján.
Lassan már nem vagyunk képesek többször elsiratni ugyanazoknat a halottakat, de a hatalom azért újra és újra kiássa, megtapossa, megcsócsálja, és mindig eggyel mélyebbre kaparja őket, hogy még évezredek múlva az új generációknak se legyen esélyük megtalálni a maradványokat.
Számunkra már csak az emlékek maradtak, amit tulajdonképpen csak közhely formájában tudunk a nyilvánosság elé tárni. Hiába írjuk le egymilliószor, hogy gusztustalan módon gyilkolják meg a közízlés legutolsó pozitív képviselőit is, ha a lebutított tömegigény vér, mocsok, köpet, halál és ellenségkép.
Arról az országról kell írnunk, amiről már nem is hisszük el, hogy létezik. Arról az országról kell írnunk, ahol 2017-ben a miniszterelnök legütősebb „érve” a politikai ellenfelével szemben, hogy előkapja a buzikártyát, és kijelenti:
„Csak arra hívom fel a figyelmét, hogy a kormányzáshoz komolyabb eszközökre van szükség, mint egy szemöldökcsipesz.”
Igen, ez a humánumát vesztett egyed ma Magyarországon az első számú államférfi. A hazafi. A keresztény. A nemzeti. A konzervatív. A polgári. A megmentő. Az ízlésrendőr. Az erkölcscsősz. A példakép, akiért istentiszteletet tartanak.
Nem, erre már nincsenek szavak. Tettek kellenek, különben a magyar lakosság is bátran befekhet az elpusztított közbeszéd és sajtóetika mellé abba a bizonyos a sírba.