Szó és cselekedet, avagy Széchenyi István magyarsága
Mi tette a legnagyobb magyarrá az arisztokrata származású, világlátott és rendkívül művelt mecénást, politikust, írót?
Ma már elég nehezen tudjuk azt elképzelni, hogy a kormányzó politikusok önös gazdagodásukon kívül egy egész nemzet felemelésével legyenek elfoglalva. Az is különösen hangzik, hogy valaki egyéves jövedelmét ajánlja fel a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Manapság ez úgy szokott kinézni, hogy saját részre birtokokat vásárol a kormányzó elit és nem egy nemzet gyarapodását, hanem saját köreik gazdagodásáért munkálkodnak.
Hogy mi minden érdekelte Széchenyi Istvánt? Miről írt és mit tett a nemzetéért lankadatlan energiával? Állattenyésztési szakmunka, Hitel (1830), Világ (1831) és a Stádium (1833) című művek megírása, vagyis a feudális gazdasági és pénzügyi rendszer lebontásának sürgetése. Nemzeti Kaszinó, selyemhernyótenyésztés meghonosítása, gőzhajózás, a magyar nyelv ügyének előmozdítása, színjátszás népszerűsítése - csak hogy a legfontosabbakat említsük, amelyek érdekében szót emelt a politikus.
De nála nem maradtak el a tettek sem, amelyeknek köszönhetően megindult a dunai és a balatoni gőzhajózás, a Lánchíd építése, a Pest és Vác közötti vasútvonal megnyitása és a Duna-Tisza szabályozása is.
Vajon ma mit szólna az Európai Unióval sokszor szinte hadban álló magyar kormány kül- és belpolitikájához a „legnagyobb magyar”?
Miként vélekedne a józan mértéktartást már rég nem alapelvnek tartó, kormányzó politikai elit magatartásáról?
Széchenyi 1835-ben így gondolkodott közerkölcsről, hazaszeretetről, halhatatlanságról:
„Mert nemcsak azon mélységre süllyedtünk, hol honszeretet, hazai erkölcs, közerény, dicsőségvágy s halhatatlansági remény nem létezik, vagy csak oly gyéren csillog, mint a nagy Csimborasszóban elszórt gyémánt: nem ily mélységre süllyedtünk csak, mely helyzetünkhöz képest még magas, de a szégyenek azon legmélyebb fenekén ülünk, hol jó és rossz közt határ többé nincs: hol nem létezik azon fal, mely bűn és erény, gyalázat és becsület közt szokott állni, s hol minden keresztül-kasul hányva s összezavarva a lélek legszebb tulajdoni, honszeretet, közerkölcs, közerény, dicsőségvágy, halhatatlansági remény nem ékességei a léleknek többé…”
Az utókor ezekből a szavakból jól sejtheti, hogy bizony a 19. századi erkölcsi piedesztált kicsit magasabbra helyezték a 21. századinál. Vajon hogyan jellemezné Széchenyi István a jelenkor magyar valóságát?