Erős és büszke emlékezet: A pákozdi gólem
Sűrűn járunk a családdal Balatonra, így már kora tavasszal feltűnt az M7-es autópályán a Pákozd melletti építkezés, mely egy geodéziai háromszögelési pont gúla alakú dombjának szétrombolásával kezdődött. Nyár elején már kiállt a bucka lefaragott tetejéből egy pár gigászi méretű, betonból öntött csizma, majd fokozatosan, lépésről lépésre formát öltött egy szokatlanul nagy méretű szobor, amely akkor leginkább egy magát Walt Disneynek képzelő, 1970-as évekbeli budapesti fröccsöntő kisiparos munkájának tűnt. Akkor még reménykedtünk, hogy ez az egész csak egy filmes forgatási kellék és hamar elbontják, de mostanra bebizonyosodott, hogy azok, akik erre a helyszínre szánták, még hírből sem ismerik a tréfát.
Egy magánszemélyek által megálmodott, saját zsebből finanszírozott, helyi önkormányzat által engedélyezett köztéri monstrumról van szó – ez az állítás a jelenlegi magyarországi viszonyokat ismerők számára még külön-külön is vicces, de egyszerre még viccesebb.
Ez a szobor úgy hiányzott ide, mint üveges tótnak a hanyatt esés.
Amikor utánaolvastam a históriájának, elsőként a marketinges „bullshit-generátor” által gyártott szövegekbe botlottam, amelyek közül az alábbiakat emelem ki:
„a világ legnagyobb huszárszobra”, „100 tonna – 12,5 méter magas!”, „huszárhagyományok ápolása”, „magyar alkotói összefogás”,
majd egy kicsit megkeverve:
„…a világ legnagyobb ólomkatonája” (kályhaezüsttel festett betonból!?), „éjjel világítani fog” (ez nagyszerű), „…a magyar hősiességnek állít emléket…” (micsoda? egy gigászi, torz karikatúra?),
továbbá egy merész eufémia:
„…új magyar Guinness-rekorder!” (egy betonból készült Kindertojás-figura?), és a legjobb:
„…a mondák szerint itt állt Jellasics..!”(ezen a dombon? milyen monda, milyen mondák?)
Nagyon érdekelt, hogy vajon ki vagy kik állhatnak ennek az üvöltő ízléstelenségnek a hátterében. Vajon a Velencei-tó környékének mindenható ura, a harácsolásairól elhíresült, középszerű író-költő-politikus? Vagy talán más személy, személyek?
A kép vegyes: a finanszírozó egy jól menő öntödei vállalkozó, az ötletgazda egy reklám-ajándékcikkekkel üzletelő személy, a tervező-alkotó pedig egy más munkái alapján sokkal jobb sorsra érdemes dunaújvárosi rajztanár, aki ezzel a projekttel örökre lejáratta magát. A szoborról kár lenne bármit is írnom, az avatás után majd megteszik mások – sok tinta fog elfogyni ez ügyben, de egy biztos: huszárt ló nélkül ábrázolni értelmetlen vállalkozás, kapitális hiba.
Inkább a jelenségről ejtenék néhány szót: arról, hogy általánossá vált a történelem felületes ismerete, a hagyománytisztelet napi szintű politikai vagy üzleti célok érdekében történő felhasználása és az a mindenre kiterjedő, tolakodó és idegen ízléstelenség, ami jelenleg Magyarország köztereit elborítja. Elég, ha a közelmúlt nagy marketingeseményét hozom példaként: Budapest egyik legszentebb háborús emlékhelyén, a 970.000 első világháborús magyar áldozatnak emléket állító „Ismeretlen Katona Sírja” körül évek óta rendeznek maskarás lóversenyt - és ez csak egy a sok hasonló, történelmi értékeinket relativizáló kezdeményezés közül.
Elég, ha körülnézünk a pákozdi betonhuszár közvetlen környékén, a Velencei-tó északi partján: a Bence-hegy tetején épül egy másik óriás betonszörny, egy törött fúrószár és egy cipőtalpaló vas szerencsétlen nászának gyümölcsére emlékeztető, ronda kilátó, amely a már fentebb említett, e feladatra senki által fel nem kért L. Simon László fontoskodásának eredménye. Kár lenne kihagyni a felsorolásból a sokkal jobb sorsra érdemes pákozdi Mészeg-hegyre telepített, a Honvédelmi Minisztérium által üzemeltetett parkot, amely elvileg a haza védelmében hősi halált halt vagy megnyomorodott magyar katonáknak, nagy- és ükapáinknak állít emléket.
Érdemes odamenni, érdemes azt is megnézni.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon ezt a gusztustalanságot érdemlik-e azok a magyar katonák, akik az ezeregyszáz éves államiság érdekében a legszentebb áldozatot hozták azért, hogy mi élhessünk: reggelenként kávézhassunk, okostelefont nézegethessünk, wellnessbe járhassunk és egyáltalán, magyar nyelven beszélhessünk?
Az, ami jelenleg a Velencei-tó, a betonhuszár és a pákozdi katonai emlékpark körül zajlik, sértő, ízléstelen és felháborító, méltatlan a magyar történelemhez, a magyar katonai hagyományhoz. Névtelen hőseink az ottani giccsparádé, egy autópálya-parkoló és egy halászcsárda közötti bozót helyett jelentős helyszínt, komoly magasztos és méltóságteljes emlékművet érdemelnének, amelynek számos jeles példáját látjuk világszerte.
A betonhuszárt szeptember 29-én, az 1848-as pákozdi csata 169-ik évfordulóján akarják felavatni, különös figyelemmel a közelgő, 2018-as országgyűlési választásokra. Kíváncsi vagyok, hogy kik lesznek azok a paprikajancsik, akik a magyar katonai hagyományőrzőket képviselve asszisztálnak ehhez.
