„Testvértelen, rokontalan, bolygó vándor”

A magyar művészettörténet egyik rejtélyes, titokzatossággal teli, zseniális alkotójától idézünk.

Gulacsy

A neves műkritikus és író, Elek Artúr a következőképpen írt a Nyugat folyóiratban a nagy festőművészről:

Páratlan jelenség művészetünk történetében Gulácsy Lajos. Testvértelen, rokontalan bolygó vándor, maga a pihenéstelen nyugtalanság, aki, ha olykor-olykor megállani látszik, csak azért teszi, hogy buján zsongó álmainak valamelyikét megfogja és láthatóvá tegye.”

Aztán kritikájában azt is hozzáteszi, hogy

Szegény Gulácsy rosszkor is jött a világra, olyan korszakban, amely semmi iránt sem érdeklődött, csak a valóság iránt, s amelynek fő törekvése az «igazság» volt, a festői jelenségeknek könyörtelen hűséggel való megábrázolása.”

Vajon a jelen kor valóságimádata mennyiben kedvez a Gulácsy Lajoshoz hasonlóan érzékeny lelkű művészek számára? Bizonyára éppoly kevéssé, vagy még annyira sem, mint a múlt század fordulójának pezsgő kulturális élete.

A művész alkotásaira a legnagyobb hatással olaszországi tanulmányútjai voltak, hiszen Gulácsy többször visszatért Itáliába a kisvárosok középkori, reneszánsz hangulatát mélyen belélegezni. Az elsősorban autodidakta úton művésszé érő festő első kiállítása az Uránia műkereskedésben volt. Később Nagyváradon állította ki műveit, de díszlet- és kosztümtervei, valamint grafikái is kiemelkedőek.

Az első világháború kitörése után a művész azonban komoly idegi problémákkal küzdött. Mégsem ez utóbbi tragikus momentum játszotta a legnagyobb szerepet művészetében, hanem különleges, egyedi szín- és formavilága, amely kortársaitól megkülönböztette és zseniális alkotóvá emelte. Bálint Aladár műkritikus a következőképpen ragadta meg Gulácsy művészetét:

Nem a múlt művészetét ömleszti magába, nem azt fejleszti tovább, hanem a múlt irodalmilag átélt emlékeit, a múlt hangulatait, ahogy borús, szenvedő líráján tovább rezegnek. Emlékei más, kevésbé dekoratíve gondolkodó művészt rég hamis utakra tereltek volna. Õ piktori értékekre váltja azokat és ahogyan kifejezi, elmondja látomásait, az nemes, színtiszta piktúra.”

Mégis Gulácsy kevés megértésre, még kevesebb lelki támaszra és annál is kevesebb nyugalomra talált az őt körülvevő, számára szélsőségesen racionális világban. Talán ezért is jelentett mentsvárat, illuzórikus boldogságot az általa teremtett világ, Naconxypan. A művész baráti társaságát legnagyobbrészt írók és költők alkották, így lehetett az, hogy a magyar irodalom egyik legszebb, festőművésznek címzett alkotása is neki szól. Juhász Gyula szavai sokak számára még a középiskolai irodalomórákról is ismerősen csenghetnek:

„…Ó csodálatos/Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,/Alázatos, hű, tőled nem kiván/Már e plánéta semmit és a holdba/Nakonxipán vár már, Nakonxipán!"

(A cikk első változata 2017.10.12-én jelent meg.)