„Engem nem tudott megujjazni, mert elvettem a kezét”
A hollywoodi szexuális zaklatásokhoz kapcsolódóan kezdtük el pedzegetni egy fővárosi általános iskola tanárának piszkos "kis" ügyeit. Az egyetlen szubjektív beszámolónak tervezett cikk megjelenését követően azonban dőltek be szerkesztőségünkhöz az újabb és újabb levelek, üzenetek. Mint az kiderült, a ma ötvenes évei közepén járó férfi - akit az egyszerűség kedvéért Mikunak hívunk - nem sokat változhatott a nyolcvanas-kilencvenes évek óta, hiszen a fővárosi törvényszék idén, első fokon bűnösnek találta kiskorú veszélyeztetése bűntettének elkövetésében egy azóta általa alapított média iskolában történtek miatt.
Az említett levelekből válogattunk ki néhányat, hogy olvasóink is szembesüljenek vele, hogyan működtette a „tanár” a saját aberrált szexuális játékait kiszolgáló, kvázi szektaként funkcionáló gárdáját, hogyan irányította a védtelen kislányokat, manipulálta a rábízott gyerekeket.
„Fényre hoztad a gyerekkorunk egy meghatározó alakját, aki az életemben volt 11 évig... megszabadulni tőle teljesen sosem tudtam igazán... nyomokat hagyott bennem. A testem, a lelkem és a szívem is reagál... Zakatol, fáj, szédül, remeg, a sírás van rajtam... Hiszem, hogy felszabadít végül a mai lépésed! Most azonban elfogyott a levegőm...” - írta egy egykori áldozat első cikkünk megjelenése után.
„Hogy hogyan kezdődött? A bátyám gárdás lett és azt éreztem, hogy tartozik valahová...
Szüleink elváltak, mikor alsósok voltunk, majd anyukám nevelt bennünket, később (felsőben) az apai nagyszüleinkhez kerültünk. A szomszédos kerületbe költöztünk, de iskolát nem váltottunk. Mégis minden más lett. Messzebbről és másik irányba kellett jönni-menni és már nem voltak közös séták, görkorizások, bandázások és utazások…
Az, hogy a tesómnak egy tanárral volt programja, engedékenyebb hozzáállást váltott ki a nagyszüleinkből. Több helyre járt el, mint én, mert elengedték vele. Eltelt 1 suli év és közben gárdás lettem; már én is mehettem nomád táborozni; sőt megtiszteltetésnek éreztem, hogy a hivatalos tábort megelőző építő-táborban is részt vehettem. Rendezni kellett a présházat és környékét.
Nagy munkák vártak ránk: vályogházvakolás, meszelés, kaszálás, festés, betonozás… összekovácsolt bennünket. Elfáradtunk, de feltöltekeztünk minden nap végére. Alvás előtt még jókat viccelődtünk, nevetgéltünk, játszadoztunk közösen.
Egyik este a nagy játszadozás közben a csiklandozásokból csókok lettek egy „lamúrpadon”, az estét követően neveztük el a 3 személyes műanyag padot. Muki ült középen, egyik oldalán egy nálam kicsivel idősebb lány, én pedig a másik oldalán 13 és fél évesen. Mindkettőnkkel csókokat váltott.
A fenti soraimból kiolvasható, hogy mennyire voltam bizonytalan, vágytam a szeretetre, a figyelemre, a biztonságra… bármit megtettem volna értük. Én maradtam, és feladtam, odaadtam, átadtam magam érte/neki, hogy örömöt okozhassak, hogy ne veszítsek el megint valakit…
Onnantól kezdve sokat simogatott, mindenhol, ami többször élvezettel végződött számára. Játszott a testemmel. Az első csóktól kezdve bármikor és bárhol tehetett velem bármit, ha más nem látta…” - foglalta össze saját történetét szokatlanul bátor őszinteséggel Anita.
Már az is furcsa, hogy az iskolai táborként funkcionáló Baranya megyei településen lévő „nyári lak” egyébként Miku saját egyesületének tulajdonában állt. Egy másik lány, aki ma már kétgyermekes anyuka, így emlékszik vissza az iskolai tábor történéseire:
„Többen voltunk mindig, egymás mellett feküdtünk hálózsákokban. Egyik este simogatott, de nagyon intim helyre nem nyúlt. Kezemet, hátamat, mell (ez azért vicces kicsit, mert még egy darázscsípés is nagyobb volt anno) környékét simogatta. Legtöbbször arra törekedett, hogy egy fiú, egy lány feküdjön egymás mellett, de mellette mindig két lány feküdt. Ebből úgy rémlik, hogy Sz. volt az állandó, a másik oldalt cserélődtek, cserélődtünk.
Amire konkrétan emlékszem: egyik nyáron név szerint végigdicsérte azokat a lányokat, akiknek megnőttek a cicijei. (…) Rengeteg szexuális töltetű megjegyzése volt a lányokra. Arra, hogy nagyon zavarban voltam előtte, arra, hogy nyílt titok volt, hogy a Sz-szel volt valami közöttük. (…) Nagyon sok dolog van, ami nem lett kimondva, vagy nem láttuk a saját szemünkkel. Mint például azt sem láttam, hogy mi történik konkrétan a szertárban, de érezni lehetett, hogy valami nem stimmel” - számolt be emlékeiről egy másik, ma már harminchat éves, egykori diáklány.”
„Személy szerint testi molesztálásban nem volt részem. De a mellméret megjegyzésben igen. (…) Az is fura, hogy a fiúk azóta sem mondanak semmit...” - írja egy lány, akit hívjunk csak Szofinak.
Sokat elárul a tanár több, mint gusztustalan viselkedésről a következő visszaemlékezés is, amit egy egykori tanítvány, mára felnőtt, harmincas éveiben járó anyuka írt meg nekünk:
„Engem nem tudott megujjazni, mert elvettem a kezét... akarta... meg le akart smárolni... egy 11-12 éves kislányt.”
Persze sokan vannak olyanok, akik nem merik vállalni még név nélkül sem a saját történetüket, szégyellik, rejtegetik, félnek. Talán segítünk nekik, ha megmutatjuk: nehéz, de talán a legjobb terápia szembenézni a múlttal, a valósággal. Főként azért is fontos, mert bár Muki már nem tanít egykori intézményében, állítólag egy másik iskolában, illetve a megváltoztatott nevű média iskolában - mintha mi sem történt volna - folytathatja tovább piszkos kis játékait.