2017, Magyarország: Kivénhedt kommunisták mernek pofázni ’56 tragédiájáról
A nemzeti és keresztény szerepben tetszelgő kormányunk nagyon magáénak érzi 1956-ot. Terror Háza Múzeumot nyitottak, emlékévet tartottak, és elosztogattak néhány milliárd közpénzt ide-oda tankos rajzokra és forradalmi filmekre. És ők, „Magyarország megmentői” fenntartják maguknak a jogot, hogy a hősökről, a szabadság eszméiről, „homo szovjeticusról” tartsanak megemlékező kiselőadást. A mi kezünk pedig ökölbe szorul.
Bár én nem érzem magam felhatalmazva, hogy egy pesti srác nevében nyilvánuljak meg, de egészen biztos vagyok benne, hogy ha nem lógatták volna fel egy lámpavasra őket, akkor legalább a szeme közé köptek volna egy pártállamot építgető miniszterelnöknek vagy épp a forradalom utáni megtorlásokat végző belügy volt tudósítójának. Legfőképpen akkor, ha ezek a romlott, eladott lelkű hazaárulók a szabadság és a nemzeti függetlenség felkent papjaiként tetszelegnek annak a napnak az évfordulóján, amikor pont a hozzájuk hasonló elnyomókkal szemben ragadt fegyvert a nép.
Most az a Fidesz oktat ki minket, hogy hogyan kell jó kereszténynek, jó polgárnak, jó demokratának, jó európainak, és jó nemzetinek lenni, aki az ’50-es évek óta a legarcátlanabb és leggusztustalanabb kormányzással taszítja emésztőgödörbe az országot, és húz le minden demokratikus alapelvet a vécén. Talán Orbán Viktor az első igazán elvhű utódja Rákosi Mátyásnak. Aki, bár korábban kommunistaellenes liberálisként ragadta meg a rendszerváltás lobogóit, mostanra látszólag sem lett más, mint egy kivénhedt kommunista.
Ez az ember és ennek az embernek a pártja meri a szájára venni és magukhoz hasonlítani az ’56-os forradalmárokat akkor, mikor a legalantasabb eszközökkel karaktermészárolnak és lehetetlenítenek el mindenkit, aki az övékkel ellentétes véleményt fogalmaz meg. Ez az ember, aki Pekingben kommunista emlékművet koszorúz. Ez az ember, aki a kommunista Vietnámban épít kórházat. Ez az ember, aki a saját kereszténynek és családvédőnek hazudott alkotmányát is megtiporja, ha az aktuális érdeke azt kívánja. Ez az ember, aki lassan egy évtizede tanít arra egy egész népet, hogy hogyan kell gyűlölni. Ez az ember, aki nem merte kimondani, hogy nem volt ügynök, hogy nem jelentett senkiről ’89 előtt, és akinek a pártjába és holdudvarában a mai napig ott ülhetnek a büdös szájú vén kommunisták. Az ügynökkérdés régóta fertőzi a magyar közéletet, és nagyon jól tudjuk, hogy a Fidesz is igen jelentős vírushordozó lehet.
Az egyik ilyen fertőzés a magyar közgondolkodás sokat gyalázott testén pl. a tegnapi napon nagyon érzelgőssé váló Stefka István. A magukat pesti srácnak hazudó portál lapigazgatója könnyes interjút adott a saját lapjának, melynek címe az, hogy “Öt osztálytársamat ölték meg a harcokban. Tudtuk, hogy ez szabadságharc volt.”
És ez az a pont, mikor elcsuklik a hang, és ökölbe szorul a kéz. Na, nem azért, mert a vén bérborz megható visszaemlékezése összefacsarja az ember szívét, hanem azért, mert egy egyszerű kérdés fogalmazódik meg a fejében:
A kommunista Belügyminisztérium volt tudósítójaként bele tudnál nézni a lemészárolt volt osztálytársaid még élő családtagjainak szemébe, Öreg?
Szembe is köpnéd őket, ha az aktuális hatalom úgy kívánná, ugye? Stefka István amúgy filmeket rendezett, amiket tegnap vetítgettek itt-ott, és ünnepelt. Ünnepelt az az ember, akit 1982-ben a kommunista belügy tüntetett ki, és a korszak legaljasabb figurái között játszotta ugyanazt a szánalmas csicska-szerepet, amit mostanában. Mindezt tavaly úgy magyarázta meg, hogy annak idején öngyilkosság lett volna nem átvenni egy díjat.
(Forrás: Facebook)
Tudod, Pista, annak idején egy ruszki tank felé Molotov-koktéllal szaladni is öngyilkosságnak tűnt. Mégis voltak, akik megtették. Mert valakiben van gerinc, és van, akiben nincs. Ez ilyen. Azt hiszitek, nektek nem is kell, a cserélhető köpönyeg helyettesíti azt. Bár a volt, és a jelenleg épülő aljas rezsimek vezérei és azok kiszolgálói még nem nyerték el méltó büntetésüket, azért jobb, ha megjegyzitek: lesz ez még másképp!