Meddig beszélhetünk még magyarul?
2011. szeptember 26-án az Országgyűlés a Magyar Nyelv Napjává nyilvánította november 13-át. 1844-ben ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt. Miként gondolkodtak a magyar nyelvről és az anyanyelv fontosságáról a szépirodalom értő művelői? Ez alkalomból Tamási Áron, Krúdy Gyula és Kölcsey Ferenc gondolataiból szemezgettünk.
Tamási Áron Kossuth-díjas erdélyi író A magyar szó becsülete című esszéjében a következőképpen fogalmazott:
„A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt. A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe: hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.”
A 21. század globalizált világában a magyar szó erejét azonban már nem is olyan könnyű megőrizni. Mégis az igényes nyelvi kifejezésmódra való törekvés nem szűnhet meg, nem szabad, hogy a felületesség és a lustaság kerekedjen felül. Kétségkívül ez utóbbi folyamatra a média nagy hatást képes gyakorolni. Talán nem volt a szép magyar beszéd és nyelv ennyire veszélyben, amíg nem valóságshowkat néztek, hanem Krúdy Gyulát olvastak az emberek. A magyar nyelv egyik „legcizelláltabban” fogalmazó mestere, aki a hírlapírást is szépirodalmi igényességgel művelte, így vallott az anyanyelvről Felhő című tárcájában:
„Semmink sincs- csak múltunk van, és a múltunkban gyönyörűen zengő nyelvünk. Bár nem beszélünk manapság az Árpádok nyelvén, de megértenénk, megéreznénk egymást, ha egy lovas vitéz életre ébredne a nyírségi homokbuckák alatt régi sírjában. Tudnánk felelni Mátyás királynak, ha halottaiból felébredve az utat tudakolná Buda felé. A Rákóczi korabeli kurucokkal elmulatozhatnánk, ha egy hegyaljai pincében kilépnének a falból. Kis forrásból eredő folyó a nyelvünk, táltosok és hittérítők, a Don mellől jött harcos keleti fejedelmek és furulyázó pásztornépek szavaiból keletkezett. Szerelmes költők és névtelen történetírók tollán és lantján át jöttek az új magyar szavak, mint korai ősszel elszállnak a virágok pelyhei a hegytetőkről, elgurul az őserdei makk, útra kél a pókháló.” Krúdy ugyanezen írásában később a Tisza kanyarulataihoz hasonlítja a magyar nyelv vándorlásának útját és úgy fogalmaz, hogy „mesebeli árva gyermek a magyar nyelv”.
Hogyan volt képes mégis ez a Kárpát-medencében szomszédos országai nyelvétől ennyire eltérő, elkülönülő magyar nyelv megmaradni? Talán napjaink legnagyobb, nyelvünket is érintő veszélyét az elvándorlás jelenti. Hányan, hány ezren felejtik majd el anyanyelvüket? Talán Kölcsey Ferenc intelmei juthatnak ilyenkor eszünkbe, amelyeket 1837-ben írt unokaöccsének:
„Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog: s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nem fog.”
(A cikk első változata 2017.11.13-án jelent meg.)