A Kádár-rendszer csibészeinek nyomában - interjú dr. Csatári Bence történésszel
A napokban került a kezembe Csatári Bence, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tudományos kutatójának Jampecek a Pagodában című tanulmánykötete. A könyv a Magyar Rádió könnyűzenei politikáját mutatja be a Kádár-rendszerben, a táncdalok és a politikai sanzonok világától a pop-rock megjelenéséig. A levéltári anyagokat és a Magyar Rádió belső irattárának forrásait is felhasználó, valamint az állambiztonsági megfigyelések nem titkosított jelentéseit is számba vevő tanulmányokból kiderül, az MSZMP által felügyelt Magyar Rádió könnyűzenei műsorpolitikáját komoly cenzúra előzte meg. Csatári Bencét a régi csibészekről is kérdeztük.
Zsúrpubi: Hogyan talált a témára?
Csatári Bence: Már gimnazistaként zenéltem, dobos voltam. Több rockzenekarom volt, az egyikkel a Ki mit tud? műsorban is szerepeltünk. Pont a televíziós szereplés előtt véreztünk el. Már egészen kisgyerekkoromban megfertőzött a rockzene iránti rajongás, mert tíz évvel idősebb bátyám nagy Beatrice-rajongó volt, és láttam - amit félig-meddig a saját bőrömön is tapasztaltam -, hogy a könnyűzenének nagy kohéziós ereje van. Tulajdonképpen a ’70-es, ’80-as években egy szekértáborba hozta össze az ifjúságot, és elementáris erejű tömegmozgalommá fejlődött. A könnyűzenei koncerteket legtöbbször nem a pártállam szervezte – noha a KISZ rendszeresen rendezett rockzenei megmozdulásokat –, így a maga módján mindegyik egy ellenzéki megmozdulás volt a Kádár-rendszerben.
ZSPB.: Az áttanulmányozott források alapján mit gondol, kik voltak a Kádár-rendszer könnyűzenei életét alakító, legnagyobb befolyással bíró kultúrpolitikusok?
Cs.B.: A képzeletbeli piramis csúcsán Aczél György állt, de mindenképpen meg kell említenem az őt időben megelőző döntéshozókat is, Szirmai Istvánt és Kállai Gyulát. Ők vezették fel azt a kultúrpolitikát, amit aztán Aczél folytatott. Ez a politika lényegében Aczél elhíresült mondásával jellemezhető, ami úgy hangzott, ”Nem disznó az ember, hogy mindent megegyen”, vagyis Aczél szerint a könnyűzene nem volt igazi művészet. Úgy gondolta, teljesen fölösleges jelentős energiákat rááldozni. Ennek következtében sokszor olyanok dolgoztak ezen a területen, akik nem szerették és nem értettek a könnyű műfajhoz, csak megkapták feladatként. Ilyen volt például Barna Andrásné, a Művelődésügyi Minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztályának vezetője, aki ugyan rendelkezett klasszikus zenei műveltséggel, hiszen zongoratanár volt, de nem értett a könnyűzenéhez. Ide sorolható még Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) igazgatója; Erdős Péter, az MHV márkamenedzsere; Keszler Pál, az Országos Rendező Iroda igazgatója; vagy például Faludi Rezső, a Magyar Rádió zenei főosztályának vezetője és két beosztottja, Bolba Lajos, illetve Szentkuti Pál, szerkesztők. Ők is komoly „zsilipelők” voltak, néha ad hoc jelleggel döntöttek egy-egy dal sorsáról. Ami pedig a magyarországi könnyűzenei élet alakulását illeti, nem mi voltunk - ahogy azt akkor mondták -, a „legvidámabb barakk”, amit számos adattal lehet alátámasztani. Egyebek mellett azzal, hogy Magyarországon – a szocialista országok túlnyomó többségével ellentétben – nem rendeztek nemzetközi táncdalfesztivált.
ZSPB.: A könyvében megemlített jampecek közül kik voltak a legnépszerűbbek, kik tudtak hatni az akkori fiatalságra?
Cs.B.: A jampecek kifejezést a KISZ Központi Bizottsága tárgyalta, nem is igen tudták mit jelent, ahogy azt sem, mi a hipszter vagy a hippi. Új volt ez a fogalom. Pedig már a ’60-as évek elején voltak olyan zenekarok, amelyek tagjai jampeceknek számítottak, csak nem engedték őket nagylemezhez jutni. Ilyen volt például a Scampolo zenekar. Ők is óriási tömegeket vonzottak, de nyilván előnyben voltak velük szemben azok, akiknek voltak lemezeik, rádiófelvételeik, mint például az Illésnek, az Omegának, vagy a Metrónak. A ’60-as évek végén igazi nagy jampeceknek a Hungária együttes tagjai számítottak, mert ők amerikai ihletésű rock and rollt játszottak. Emiatt nem is igen juthattak nagy publicitáshoz, retorziók is érték őket. Az amerikai „imperialista” zenét Fenyő Miklós első kézből ismerte, hiszen pár évig az Egyesült Államokban élt a szüleivel.
ZSPB.: Lehetett egy magyarországi könnyűzenész úgy sikeres a rendszerváltás előtt, hogy nem szolgálta ki az MSZMP kultúrpolitikáját?
Cs.B.: Én úgy fogalmaznék: voltak méltatlanul elfeledett zeneszerzők és zenészek. Ennek pedig elsősorban az volt az oka, hogy nem voltak túl kompromisszumkészek. Sok esetben át kellett írni azokat a szövegeket, amelyeket a cenzúra, jelesül a sanzonbizottság, vagy az adott könnyűzenei intézmény megkövetelt. Ha erre nem volt hajlandó a szerző, akkor nem lehetett sikeres. Ilyen süllyesztőbe került darab volt például a Petőfi Rock című rockopera Vági Attila komponálásában, 1973-ban. Nincs benne a köztudatban, mert a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról és az István, a király háttérbe szorította. Radics Béla egyéni tragédiája is ez utóbbira volt példa. Ő nem volt hajlandó változni és változtatni sem. Sokan abbahagyták a zenélést, vagy elhagyták az országot, netán alkoholisták lettek.
ZSPB.: Mit jelentett a magyar könnyűzenei élet alakításában a „szelep politika”?
Cs.B.: A „szelep-játék” tulajdonképpen periodikusan változott, követte a Kádár-rendszer „Húzd meg, ereszd meg” politikáját. Bródy János például azt tapasztalta, hogy volt egyfajta visszarendeződés ’68 után, ugyanis az Illés zenekart három retorzió is érte: 1969-ben a pécsi „kukarugdosási ügy”; 1970-ben egy BBC-nek adott nyilatkozat miatti kitiltották őket Budapestről – egyébként ennek következtében lettek ők a legjobb zenekar vidéken -; illetve 1973-ban a diósgyőri popfesztivál után lakhelyelhagyási tilalommal is sújtották Bródyt. Végül 1973-ban felbomlott a zenekar, tehát sikeresek voltak a pártállami retorziók.
ZSPB.: A rendszerváltás után sikerült megvalósítani a valódi pártsemlegességet a közszolgálati rádiózás könnyűzenei életében?
Cs.B.: Azt hiányolom, hogy nincs minden egyes zenei stílusnak rovata, érvényesülési kerete. A mostani helyzetben a nagy multinacionális lemeztársaságok határozzák meg, hogy melyik zenét játsszák. Naponta ugyanazt a 300 számot hallgatjuk, ahogy azt Schuster Lóránt is megírta nemrég egy dalban.
ZSPB.: Legutóbb megjelent könyvében, az Azok a régi csibészek című interjúkötetben szereplő zenészek közül kik voltak a legrendszerellenesebbek?
Cs.B.: Nehéz azt megmondani, hogy ki volt a legnagyobb ellenzéki. Nagyon szubjektív ennek a megítélése, ezért nem is szívesen emelnék ki senkit. Levéltári kutatásaim alapján tettem fel kérdéseket, és idéztem fel történeteket a szereplőkkel az Azok a régi csibészek című beszélgetéssorozatban Poós Zoltánnal, amit a Cseh Tamás Program szervezett, s amely könyv alakban nemrég napvilágot látott. Azok közül, akiket most számon tartunk, és a kötetben szerepelnek, a legradikálisabb a Beatrice együttes volt. Hogy mennyire volt Nagy Feró részéről egy szerep felvállalása az, hogy a rendszerrel konfrontálódik, azt nehéz megmondani, de mindenképpen ő tanúsította a legrendszerellenesebb magatartást a nagy sztárok közül. Persze voltak olyanok, akiket börtönbe is csuktak, de ők nem tudtak nagyobb ívű pályát befutni, ők nem szerepelnek az interjúkötetben. Ilyen volt a CPg zenekar, amelynek tagjai több év börtönt kaptak. Voltak olyan rendszerkritikus zenészek is, akik megtalálták azokat a kiskapukat, amelyeken keresztül zenekarukkal, majd szólóban is nagylemezhez jutottak. Erre példa Bródy János, aki ugyan görbe tükröt tartott a szocialista társadalom elé, de megtalálta azokat a fogalmi modelleket, amelyek alapján dalait elfogadták a cenzorok. Mindamellett a zenészeknek is lehettek különböző, lázadó és kevéssé lázadó időszakaik.
ZSPB.: Ebbe az interjúkötetbe csupán egyetlen női előadó került be, Zalatnay Sarolta. Mi ennek az oka?
Cs.B.: Ez alapvetően egy férfias szakma, egy tizedét se teszik ki a női előadók. Mindazonáltal engem nagyon érdekelne még Dolly, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati vagy Wittek Mari sorsa, de érdekes a története Szűts Judithnak is, aki komolyan küzdött az elismerésért, és együttműködő is volt azokkal, akik meglátták benne a tehetséget. Zalatnay Sarolta pedig az említett előadók közül talán a „legcsibészebbnek” számított. Róla érdekes sztorikat is leírunk a könyvben. Ilyen történet a János bácsi pipája opusz, amelyről az is felvetődött, hogy Kádár Jánosról szól…
ZSPB.: Milyen könyvet ír legközelebb?
Cs.B.: A tervek szerint a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Cseh Tamás Program gondozásában egy vidéki régi csibészek sorozat is készül. Egy másik könyvben pedig a dalszövegek cenzúrájával foglalkozom majd.