A KISZ felfalja saját gyermekeit, avagy a ránk tespedő feudális "forradalom"
Vágyálom, hogy egy adott művész elismerését, kulturális jelentőségét csak a tehetsége határozza meg a jelenben. Noha egy magára valamit adó, XXI. századi ország politikusainak békén kellene hagynia a kulturális életet, a művészeteket és a tudományos világot. Orbán, éppen ezek maga alá gyűrésében látja biztosítottnak, hogy a nevével jelzett uralom egy egész korszakot öleljen át. A képlet azonban picit bonyolultabb, mint ahogyan azt Orbán kultúrharcos tanácsadói közül azt sokan hiszik vagy legalábbis próbálják beinjekciózni az egybiteseiknek.
A szolgalelkű udvari költőket, az udvari zenészeket, az udvari történetírókat és udvari bohócokat, udvari festőket és még sorolhatnánk a végtelenségig, minden korban előnyben részesítette az uralkodói kegy. A erő természeténél fogva szerette és szereti a hozzádörgölőzőket, a hatalom előnyben részesíti a szervilizmust, az erőhatalom kérlelhetetlenül magáévá teszi azt, aki meztelenül, széttett lábakkal elé fekszik és felajánlja magát. Sas József politikai prostitúciójának reinkarnációja azonban éppen ugyanannyira hányási ingerenciát okoz, ha az éppen Balázs Péterben ölt testet. Sőt még gusztustalanabb, mert a legszánalmasabb „művészek” mégiscsak azok, akik ünnepelt sztárok voltak a Kádár-rendszerben és most „a konzervatív kurzus” nagy megmondóemberei. És itt most nem Eperjes Károlyra gondolok, aki nyilvánvalóan egy valós metamorfózison ment keresztül, hanem azokra az egykor az aczéli rendszerben a "támogatott" kategóriában sütkérező, egy bizonyos Hevesen élő Marci életmódját vígan élő „művészelvtársakra”, akik minden öntisztulás nélkül csak átcuccoltak egy másik bordélyba és madámot váltottak. Ez tehát az ancien régime, a régi rendszer, a feudális kor régi-új embereivel, a KISZ-el. Orbán Viktor most részben ezekkel az emberekkel tervezi nagy kulturális forradalmát, amellyel egy egész korszakra szeretné rányomni a névjegyét. De talán igazabb az, ha a mostani kultúrkampfra is a hatalom megszilárdításának, a KISZ egykori vezetőinek hatalmi harcának egyik mérföldköveként tekintünk: ahogyan például a kínai kulturális forradalom is valójában Mao politikai ellenfeleinek leszámolásáról szólt, amelynek konkrét célpontjai a gazdaság, az oktatás és a kulturális intézmények még nem totál Mao-hívő "bajtársai" voltak. Ennek mostani NER-e szeletei a kritikus média, a független MTA, illetve az egyetemek stb. felszámolása.
A kérdés az, hogy az egykori elvtársakkal, hogyan lesz ebből „konzervatív forradalom”. Elmondom: sehogy. Ez sem nem konzervatív, sem nem forradalom. Ez egy feudális hatalom harca a hatalom megtartásáért, csak hát meg is kell ideologizálni azt pedig Marxszal ugyebár nem lehet.
Aszongya Orbán Tusványoson, hogy a 68-as forradalmárok mennek, a kilencvenes évek forradalmárai jönnek, oszt’ jó napot. Ebben viszont csak annyi a bibi, hogy azok nem ők, hanem mi vagyunk. Bárhogyan is tervezik a jövőt, valójában ez már csak a feudalizmus agonizálása, a 68-asok körömszakító kapaszkodása. Hiszen - csak szét kell nézni az országban - ők is ugyanannak a régi rendszernek, ugyanannak az országrabló feudális urambátyám-rendszernek a szimbolikus figurái.
A forradalommal kapcsolatban is akad egy kis tévedés: az ugyanis nem az elnyomó erő sajátja, hanem a reformtörekvésekre síket kormányzás csődje, a hatalom gőgjével elnyomottak szabadsága, ultima ratioja.
Hogyan is lehetne egy zsidótemető sírjait meggyalázó történész egy konzervatív korszak vezető teoretikusa? A konzervatívizmus és a sírgyalázás ugyanis nem fér meg egy lapon. Még forradalminak sem forradalmi, egyszerűen csak köztörvényes.
És ugyanígy: hogyan lehetne egy gumigerincű Kádár-csinovnyik a „konzervatív forradalom” hiteles képviselője? Egy Balázs Péter, egy Stefka István vagy egy Nemcsák Károly… Ne viccelődjünk, ne bolondozzunk!
„Nincs kiábrándítóbb, mint egy konzervatív fiatal” - vetette nekem oda egy kultúrvita hevében Lukácsy Sándor valamikor a 90-es években, amikor Márai Sándor és Hamvas Béla munkásságát méltattam. „Szerintem pedig nincs menőbb, mint egy ezüsthajú forradalmár!” - vágtam vissza akkor, tudva azt, hogy vele szemben - konzervatív írók ide vagy oda - valójában én képviselem a revolúciót. Most is valahogy ezt érzem. Orbánék el akarják hitetni a néppel, hogy ők a szexi innovátorok, pedig valójában ők a ránk tespedő feudális „forradalom” gyermekei, akik most felfalják a többieket.