Oroszországtól függő Magyarország nem lehet igazi barátja Lengyelországnak
A magyar-lengyel diplomáciai kapcsolatokra komoly hatással lehet, milyen álláspontra helyezkedik hazánk az orosz-ukrán ügyben, vagy éppen az USA-val milyen lesz a viszonyunk. Lengyelország ugyanis továbbra is az USA-t tartja a legfontosabb szövetségesének. Ha a mi kapcsolataink romlanak a Trump-adminisztrációval és erősödnek a Kremllel, az nem tesz jót a magyar-lengyel viszonynak sem – mondta portálunknak Mitrovits Miklós, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa.
Zsúrpubi: A lengyel-magyar barátság legendás. Hogyan alakult az elmúlt években, évtizedekben?
Mitrovits Miklós: Először is nézzük meg, hogy mitől „legendás” a lengyel-magyar barátság, miből táplálkozik. Erre azt mondanám, hogy ennek két alapvető forrása van. Egyfelől a középkori lengyel és a magyar uralkodóházak közötti szoros politikai és családi kapcsolatokra épül, másfelől a XIX-XX. századi függetlenségi mozgalmaink hagyománya játszik benne szerepet.
A két országot irányító dinasztiák már az államalapításaink időszakától nagyon szoros diplomáciai és családi kapcsolatokat építettek ki egymás között. E kapcsolatokban nagyon erősen jelen volt a katolikus egyház is. Elég csak megemlíteni Szent Adalbertet, Szent Imrét, Szent Kingát, Boldog Jolánt, vagy éppen a lengyel anyától született Szent László királyunkat. A két állam középkori kapcsolataink legfontosabb személyei közé tartozik Nagy Lajos király és lánya, Szent Hedvig. Az ő tevékenységükhöz köthető az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok Lengyelországba telepítése, a częstochowai kolostor alapítása, illetve a lengyelek legszentebb Mária-képe, a Fekete Madonna Lengyelországba szállítása is. Azt lehet mondani, hogy ez lenne, lehetne a konzervatív keresztény-nemzeti oldal számára egy olyan hagyomány, amelyen tovább építhetők a lengyel-magyar baráti kapcsolatok. Erre van is számos példa, működik.
A XIX-XX. századi függetlenségi mozgalmak hagyománya azonban több, mára is érvényes politikai üzenettel bír. Tudni kell, hogy 1772 után Lengyelországot Poroszország, a Habsburgok és a cári Oroszország több lépcsőben felosztották és megszüntették. Főképpen az oroszok által megszállt területeken időről időre nemzeti függetlenségi felkelések robbantak ki. 1830-ban és 1863-ban magyar önkéntesek ezrei vettek részt a lengyelek oldalán, több százan haltak hősi halált a független Lengyelországért. Ugyanígy tettek a lengyelek 1848/49-ben, amikor Józef Wysocki és Bem apó vezetésével önkéntes lengyel légiók harcoltak a független Magyarországért. Majd 1920-ban a lengyel-bolsevik háborúban újra Magyarország segítette meg a lengyeleket. A 80 vagonnyi magyar fegyver és lőszer, amelyet küldtünk, hozzásegítette Józef Piłsudski seregeit, hogy legyőzzék Varsónál a bolsevik csapatokat és kivívják függetlenségüket. 1939-ben a németek és a szovjetek által megszállt Lengyelországból menekült hozzánk több mint 100 ezer lengyel civil és katona, hogy aztán a többségük végigharcolja a háborút a szövetségesek oldalán. 1956-ban pedig újra a lengyelek voltak azok, akik a magyar forradalomnak a legnagyobb önkéntes segítséget nyújtották. Nem véletlen tehát, hogy a nyolcvanas években is erős kapcsolatok alakultak ki a két ország ellenzéki személyei között.
ZSPB.: Napjainkban mi a lengyel-magyar barátság üzenete?
M.M.: Az, hogy a két nép mindig össze tudott fogni a keletről és a nyugatról érkező veszéllyel szemben, hogy mindig segítettük egymást, amikor a függetlenségünkről volt szó. „A Ti és a mi szabadságunkért!” – így hangzott a korabeli jelszó. Hogy a két nemzet csak együtt lehet szabad és erős, ezt már Báthory István is felismerte. Az erdélyi fejedelemből lett lengyel király pontosan látta már a XVI. században, hogy csak egy erős Lengyelország segíthet a magyarok országegyesítésében, erős Lengyelország pedig csak akkor lehet, ha Oroszországot meggyengítik, illetve a lehető legjobban visszaszorítják keletre. Nem véletlen, hogy Báthoryt máig az egyik legnagyobb lengyel királynak tartják, aki a felosztások előtt utoljára tudta növelni Lengyelország területét.
E téren azonban nem látom a folytatást. E függetlenségi hagyományból az következik, hogy egy erős, Oroszországtól független Közép-Európát kell kialakítani. Ez a magyar és a lengyel patriotizmus és barátság üzenete. A lengyel politikai gondolkodásban ez máig erősen jelen van, a magyarból mintha kiveszett volna.
Összességében tehát azt mondanám, hogy a szimpátia erős, a baráti kapcsolatok fejlődnek, de mintha elfelejtenénk, hogy mi a barátságunk alapja, mi annak az üzenete, így eltévesztjük azt is, hogy merre kellene tovább lépnünk. Egészen konkrétan: Oroszországtól függő Magyarország nem lehet igazi barátja Lengyelországnak.
Másfelől az utóbbi években egyre erősebbek a lengyel-magyar civil kapcsolatok. Teljesen civil kezdeményezésként sikerült tavaly a budapesti Gourmet Fesztiválra lengyel séfeket hozni, mi több, Lengyelország a fesztivál díszvendége volt. A lengyel-magyar gasztrokapcsolatok azóta is intenzíven fejlődnek és még sok érdekesség várható e téren. Az idei fesztiválon is az egyik sztárvendég lengyel lesz.
Érdemes még megemlíteni a futball világát is. Szinte minden valamirevaló magyar szurkolótábornak van kapcsolata egy lengyel táborral. Rendszeresen járnak egymás meccseire, megemlékeznek egymás nemzeti ünnepeiről, vagy éppen a március 23-i lengyel-magyar barátság napjáról.
Vannak karitatív projektek is. Idén nyáron egy opolei szurkoló biciklitúrára indul Magyarországra. A mintegy 3 ezer km-es útja alatt több mint egy tucat magyar klubot keres fel, hogy mezeket és sálakat gyűjtsön be. Ezeket majd árverésre bocsátja Lengyelországban, a bevételből pedig beteg gyerekeken segít. Király Gábor például egy dedikált szürke melegítőnadrággal fog hozzájárulni az akció sikeréhez.
A társadalmi kapcsolatok terén tehát én egyértelmű javulást látok, optimista vagyok. Arra kell vigyázni, hogy ne a politikai érdekek irányítsák ezt a barátságot.
ZSPB.: Igaz a varsói gyors legendája?
M.M.: A tény, hogy e két nemzet erős szimpátiával viseltetik egymás iránt, és hogy a történelemben ezer szállal kötődtünk egymáshoz, nem jelenti azt, hogy ma olyan nagyon hasonlóak lennénk egymáshoz. Gondolok itt főképpen a magyarok és a lengyel között tapasztalható eltérő mentalitásra, történelmi és nemzettudatra, az aktivitásra, az államhoz való viszonyunkra, a demokrácia-felfogásainkra. Hadd mondjak néhány példát arra, hogy miért gondolkodik e két nemzet számos kérdésben másképp. Először is, amikor véget ért az első világháború, akkor Lengyelország újjászületett. Igaz, egy etnikailag és vallásilag heterogén országként.
Míg a lengyelek győztesnek érezték magukat, addig a magyar állami önállóság megszületése egyben nemzeti traumával kapcsolódott össze, Triannonnal. Ennek következtében egészen más volt a lengyel Piłsudski-rendszer és a magyar Horthy-rendszer is. Piłsudski államnacionalizmusa azt tartotta fontosnak, hogy minden nemzetiség legyen lojális az új államhoz, nem hirdetett „lengyel kultúrfölényt”, míg a revizionizmusban érdekelt magyar politika etnonacionalista alapon szerveződött, és egész Kárpát-medencében hirdette a „magyar kultúrfölényt”.
A lengyel politika már a két világháború alatt erős Közép-Európában gondolkodott, amely képes magát megvédeni mind az egyre fenyegetőbb Német Birodalomtól, mind a Szovjetuniótól. Ez volt az a híres „Tengerköz-koncepció”, amelyet a lengyel külpolitika ma is felmelegített. A magyar politikát éppen az ellenkezője hajtotta: az utódállamok szétverése és a németekkel való erős szövetségkötés. Végül kiderült, hogy mindkét koncepció elbukott. De valljuk be, a lengyel koncepció inkább elméleti volt, mint gyakorlati.
A második világháborúban a lengyelek végig harcoltak mind a németek, mind a szovjetek ellen. A magyarok a németek oldalán a szovjetek ellen. A lengyelek győztesek voltak, mi vesztesek, de a sorsunk ugyanaz lett: szovjet elnyomás. A lengyelek azonban tudtak táplálkozni a háború alatt szerzett nemzeti öntudatukból, és gyakorlatilag végig harcolták az egész kommunista időszakot. A magyar társadalom – 1956 tizenhárom napját leszámítva – inkább elfogadta a rezsimet. Nem szeretném felmondani a két nemzet 20. századi történelmét, csak jelezni szeretném, hogy nagyon-nagyon eltér a kettő egymástól, még akkor is, ha első ránézésre hasonló történelmi korszakokat éltünk meg.
ZSPB.: Ebből következik, hogy a rendszerváltás után is óriásiak a különbségek a két ország között?
M.M.: Igen. Nincs szó egymásra hatásról. Igaz, hogy 1993-ban Lengyelországban győzött a posztkommunista baloldal, majd ugyanez megtörtént 1994-ben nálunk is. 1997-ben győzött a jobboldal Lengyelországban, majd 1998-ban nálunk is. 2001-ben újra a baloldal győzött a lengyeleknél, 2002-ben nálunk is. De valójában semmi köze nem volt egyik lengyel változásnak sem az azt követő magyarhoz. Egészen más okok járultak hozzá ott is, itt is a változásokhoz. Főképpen olyan belügyek, amelyekről egy átlagember nem is tud a másik országban.
Hogy hatunk ma egymásra? Ez egy fogós kérdés. Én úgy látom, hogy az utóbbi egy-két évben vannak olyan magyar kormányzati döntések, amely megvalósítását a lengyel kormány is fontolgatja, vagy egyenesen át is veszi. De még ez sem mechanikus másolást jelent. Például a magyar kormány családtámogatási rendszerét (adókedvezmény, családi pótlék, CSOK stb.) nagy érdeklődéssel figyelik Lengyelországban is, de a megvalósítás egészen más. De az elmúlt 27 év alatt szinte minden kormány alatt voltak olyan intézkedések, amelyeket az egyik országban előbb bevezettek, majd a másikban is hasonlóképpen. Nem mondanám ezeket direkt hatásoknak, hiszen rengeteg intézkedést, reformot azért kellett hasonlóképpen megtenni mindkét országban, mert itt is és ott is az államszocialista rendszert kellett átalakítani piacgazdasággá.
ZSPB.: Ha összehasonlítjuk a két országot, miben hasonló most a két állam helyzete?
M.M.: A két ország abban nagyon hasonló, hogy mindegyik az európai centrum félperifériája. Tehát három-négyszer alacsonyabb az egy főre jutó GDP, a bérek, a nyugdíjak stb., mint például Németországban. Jóval gyengébb és lyukasabb a szociális háló, mint a centrumban, de említhetjük a munkavállalói jogokat is. Politikailag pedig abban látom a hasonlóságot, hogy mindkét országban kimúlt a posztkommunista baloldal, amely ugyan megpróbálkozott a kapitalizmussal, de nem sikerült neki. Helyüket átvették a nemzeti kapitalizmusban gondolkodó pártok, a pártpolitikai baloldalon pedig számos új formáció jött létre, amelyek egyelőre kicsik. Azért is kicsik, mert nem az emberek nyelvén beszélnek, túl elméletiek, és túl sok olyan absztrakt liberális témát is képviselnek, amelyek az egyszerű munkást nem érdeklik.
ZSPB.: Miből következnek a nagy rendszerbeli különbségek?
M.M.: Az eltérő stratégiákból. Lengyelországban ismeretlen volt a Magyarországon előszeretettel használt „jóléti rendszerváltás” fogalma. Lényegében három jobboldali vagy jobbközép kormány hajtotta végre a sokkterápiás reformokat, amelyeknek azonban nem elhanyagolható társadalmi ára is volt. Az első sokkterápiát a Mazowiecki-kormány pénzügyminisztere, Leszek Balcerowicz vezényelte le 1990-ben, amely segítségével relatíve gyorsan sikerült áttérni az államszocialista hiánygazdaságból a magántulajdonon alapuló piaci versenyre. A második sokkterápia a Buzek-kormányhoz (1997-2001) kötődik, amelyben Balcerowicz miniszterhelyettes és pénzügyminiszter volt. Ekkor négy nagy területen: az oktatásban, a nyugdíjrendszerben, a közigazgatásban és az egészségügyben jelentős reformokat vezettek be. Végül pedig a Jog és Igazságosság (PiS) első kormányzása alatt (2005-2007) újabb radikális átalakításokra került sor a korrupció elleni harc, az átvilágítás, illetve a titkosszolgálatok „megtisztítása” érdekében.
Magyarországon ilyesmik nem nagyon történtek, vagy ha igen, akkor a következő kormány rendszerint eltörölte az elődei által megvalósított reformokat. Nálunk mindig nagy népszerűsége volt és van az ún. jóléti kiadásoknak, legyen szó Medgyessy-kormányról vagy éppen bármelyik Orbán kormányról. Ez egy jól működő kádári politikai, amelyről – amíg van miből – nem szívesen mond le egyik kormány sem.
Magyar szempontból van azonban ennek több súlyos következménye. Nálunk nem épült egyetlen exportképes iparág sem. Ha Lengyelországban járok, keresve sem találok magyar termékeket, vagyis nem gyártunk szinte semmit, nem a termelőipar fellendítésére mentek a források. Ha viszont Magyarországon bemegyek bármilyen üzletbe, jó eséllyel lengyel terméket fogok vásárolni. Legyen az élelmiszer, bútor, ruházat, cipő, kozmetikum, csempe, üveg, kerámia vagy bármi. A lengyel termelő ipar évről évre nagyobb teljesítményre képes, összehasonlítani sem érdemes a magyarral, és ez látszik az egy főre jutó GDP-ben is. Bár a lengyel most még csak kicsit előzi a magyart, de a tendenciában szignifikáns az eltérés.
A másik súlyos következmény a közélet megtisztulása. A lengyeleknél – ha nem is teljes egészében – de megtörtént a lusztráció. Ma nem lehet senki parlamenti képviselő úgy, hogy ne hoznák nyilvánosságra az aktáit, ha voltak neki. Egészségesebb a nemzettudat is, így kevésbé elfogadók a korrupcióval szemben, és jóval aktívabban lépnek fel, ha az érdekeik sérülnek.
ZSPB.: Magyarországon fontos közéleti téma a Jobbik által felkarolt bérunió kérdése, melyhez lengyel szövetségeseket is talált az ellenzéki párt. Hogy vélekednek erről a kérdésről Lengyelországban?
M.M.: Lengyelországban a nettó minimálbér nagyjából 70 euróval magasabb, mint nálunk, az átlagbér pedig mintegy 200 euróval. Hozzá kell tennem, hogy a lengyeleknél alacsonyabbak a béreket terhelő járulékok. Náluk nagyjából a 73 százalékát, nálunk csak a 65 százalékát kapják meg a dolgozók a bruttó bérüknek. Persze nem mindenkire igaz ez, mert nálunk van a gyerekek utáni adójóváírás, ami Lengyelországban egyelőre nincs.
Náluk az elvándorlás ma már nem jelentős, előbb lezajlott, mint a nálunk. A lengyelek jóval mobilisabbak voltak, illetve már a nyolcvanas években is volt egy nagy kivándorlási hullám, tehát voltak kint kapcsolataik. A munkanélküliség azonban még így is 10 százalék körül van Lengyelországban, vagyis magasabb, mint nálunk, de ott nincs kötelező közmunka. Mivel a rendszerek és a szabályozások elég eltérőek, nehéz pontos összehasonlítást adni.
A regionális különbségek Lengyelországban is nagyok, de egyre kevesebb a leszakadó régió. Az EU legszegényebb régiói közé ma már 16 lengyel vajdaságból csupán 5 tartozik, míg nálunk 7 régióból négy. Varsó is minden tekintetben előrébb jár, mint Budapest. Ezzel együtt a lengyel falu és város között véleményem szerint nagyobb a különbség, mint Magyarországon.
A bérunió egy olyan kérdés, amely egy félperiférián lévő országnak elemi érdeke lehetne. Hogy Lengyelországban nincs nagy visszhangja a bérunió ötletének, annak több oka lehet. Az egyik, hogy a lengyel társadalom „kapitalistább” szemléletű, ha lehet ilyet mondani, mint a magyar. Jóval erősebb a kis- és középvállalkozói réteg, egyre több az erős, exportképes lengyel tulajdonú cég. És ha így van, akkor a lengyel kormány miért kényszerítené a lengyel cégeket olyan mértékű fizetésemelésre, amelyeket nem tudnak kigazdálkodni? Szóval nem olyan egyszerű a helyzet, mint amilyennek látszik. A másik ok, amit hallottam, hogy a Jobbik az ötletével megkereste a Szolidaritás Szakszervezetet, akik egyfelől a kormányzó PiS támogatói, másfelől a magyar LIGA partnerei, így egyértelmű volt, hogy a magyar ellenzéki párt közeledését elvetették.
Végül a Szolidaritás egykori belső ellenzéke, a ma Szolidaritás ’80 néven működő szakszervezet ugyan beállt a Jobbik kezdeményezése mögé, de én szkeptikus vagyok az ügyben. A Szolidaritás ’80 ugyan harmincezres tagságával nem jelentéktelen, különösen Sziléziában erősek, de azért ritkán hallani róluk. A Jobbik részéről természetesen siker, hogy sikerült őket bevonni a kezdeményezésük mögé, mondhatjuk talán, hogy ez a párt első jelentős sikere Lengyelországban. A kialakult helyzet azonban tökéletesen megmutatta, hogy a lengyel-magyar barátság még egy olyan szociális ügyben sem tud összefogást eredményezni, mint a bérunió, mert a pártérdek, azaz, hogy a PiS-Szolidaritás és a Fidesz szövetsége felülírt mindent. Ettől függetlenül összejöhet Lengyelországban a szükséges mennyiségű aláírás.
Ugyanakkor látni kell, hogy Lengyelországban a jobboldaliak gazdasági értelemben véve is jobboldaliak, azaz piacpártiak. Nálunk nem annyira. A bérunió ötletét egy lengyel jobboldali párt soha nem hozná elő. Ennek kapcsán elemezni lehetne azt is, hogy mit jelent Lengyelországban a „nemzeti kapitalizmus” programja és mit jelent nálunk. Jelentős különbségeket látnánk…
ZSPB.: A Szolidaritás példaként szolgált a magyar rendszerváltó pártok számára. Ma a két legnagyobb lengyel párt a Szolidaritásból nőtte ki magát. Hogyan vélekednek a magyar politikai helyzetről? A magyar kormányról? Ma Magyarországon mintha kevésbé éreznénk a szabadságot.
M.M.: Itt először is megjegyezném, hogy nagyon téves a Szolidaritás szakszervezetet az egykori kommunistákkal és ügynökökkel lepaktáló szervezetnek beállítani, ahogy ez megtörtént a sajtóban. A Szolidaritás érdemei elvitathatatlanok a rendszerváltásban. Ez volt az első, a kommunista hatalomtól független tömegmozgalom az egész szovjet blokkban, amely meghátrálásra kényszerítette a hatalmat. 1981 végén nem véletlenül vezette be Wojciech Jaruzelski tábornok a hadiállapotot, amely során tízezer embert zártak börtönbe, majd mintegy 100 embert öltek meg a nyolcvanas években a rendőrök. Még az 1989-es kerekasztal tárgyalások alatt is haltak meg emberek a hatalom túlkapásainak köszönhetően. Hogy a rendszerváltás olyan lett, amilyen, az kevésbé e szervezet bűne, inkább a kialakult helyzet hozta. Gondoljunk csak bele: évtizedek óta nincs áru a boltokban, az ipar romokban, óriási hitelei vannak az államnak, valahogyan fel kellett oldani ezt a helyzetet. Először is biztosítani kellett az ellátást. Akkor úgy látták, hogy a piacok megnyitásával ez gyorsan megoldható. És az is volt. Aztán jöttek a már említett sokkterápiák, amelyeknek én magam sem vagyok feltétlen híve, de kétségtelen, hogy a lengyel kapitalizmus ezeknek köszönhetően jobban működik, mint a magyar.
A magyar kormány lengyel megítélése szerintem nem olyan egyértelmű, mint ahogy látszik. Egyfelől nagyon keveset tudnak arról, hogy mi is valójában az Orbán-kormány. Ők inkább a külpolitikát nézik, de azt is szelektíven. A lengyel jobboldalon igen népszerű az EU-val szembeni kemény fellépés, vagy a migráció kérdésében elfoglalt álláspont. De azt már kevésbé tudják a lengyelek, hogy sok hangzatos EU-ellenes megnyilvánulás mögött sokszor nincs valódi tett. A magyar kormány orosz-politikája pedig egyértelműen negatív Lengyelországban.
Nincs olyan komoly politikai erő, aki ezzel egyetértene, sőt vannak, akik ezt kifejezetten károsnak tartják a lengyel-magyar kapcsolatokra nézve. A legmegengedőbbek is csak annyit mondanak, hogy „Magyarország az energia terén túlzottan függ az orosz gáztól, ezért pragmatikus a magyarok oroszokhoz való viszonya”.
A belpolitikáról keveset tudnak a lengyelek. Az a véleményem, hogy e téren még rosszabb lenne a lengyelek véleménye, ha jobban ismernék. Egyedül a családtámogatási rendszert emelném ki, amelynek talán egyértelműen pozitív a lengyel visszhangja. A hatalom és gazdasági erőforrások koncentrációjának mértéke pedig – amennyit erről tud egy lengyel politikus, vagy átlagember – inkább ellenszenves nekik.
ZSPB.: Nagy felháborodást keltett a lengyelekben, hogy Orbán Viktor Tuskot szavazta meg az unióban a lengyel induló helyett. Ez milyen hatással van a diplomáciai kapcsolatokra és a barátságra?
M.M.: A felháborodásuk éppen abból adódott, hogy nem ismerik a magyar kormányt. Nem tudják, hogy mennyire pragmatikus Orbán Viktor politikája. Igaz, hogy a lengyelek pedig éppen nagyon is hajlamosak ideológiai-elvi kérdést csinálni egyes ügyekből, még akkor is, ha az semmilyen gyakorlati haszonnal nem jár nekik. Ez is egy óriási különbség a két kormány között.
Hosszú távon szerintem nem lesz hatása, vagy nem csupán ennek lesz hatása a magyar-lengyel diplomáciai kapcsolatokra. Sokkal inkább az, hogy Magyarország milyen álláspontra helyezkedik az orosz-ukrán ügyben, vagy éppen az USA-val milyen lesz a viszonyunk. Lengyelország ugyanis továbbra is az USA-t tartja a legfontosabb szövetségesének. Ha a mi kapcsolataink romlanak a Trump-adminisztrációval és erősödnek a Kremllel, az nem tesz jót a magyar-lengyel viszonynak sem. Nem tudom, hogy felmerült vagy felmerül-e majd esetleg a magyar külügyben, hogy a lengyelek közvetíthetnének Budapest és Washington között. Kérdés, hogy vagyunk-e ilyen jóban Varsóval.