Kéri László: Orbánnál a „magyar öntudat” állandó harcban áll az európaisággal
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri!
Zsúrpubi: Volt itt sok esemény az elmúlt héten. Párthasadásoktól pelenkaeldobásig, komor jóslatoktól újabb milliárdok magánkeretek közé tereléséig. Egyetlen hét alatt előfordult szinte minden, ami legújabb kori közéletünk képtelenségeit olyannyira jellemzi.
Kéri László: Pedig ez a hét is jeles ünnepnappal kezdődött. Maradjunk is ennél az eseménynél! Ez a nap különleges helyet foglal el a hazai politikai kultúra változékony világában. Részben azért, mert ez a legrégebbi ünnepünk, ami bizonyíthatóan visszanyúlik kárpát-medencei ittlétünk több mint ezer évének kezdeteihez. Részben, mert az újabb időkben ilyenkor szokta az aktuális hatalom kitüntetni mindazokat, akiket a maga megfontolásai alapján követendő példaként szeretne a nemzeti közösség elé állítani. Részben pedig azért is, mert még a legkisebb települések világában is megtartják az emberek - például búcsúként - ezt az ünnepet maguktól is, igaz, többnyire beleolvasztva a sokévszázados népszokások nehezen megváltoztatható rítusai közé. Ez a fajta összetettség egyidejűleg többféle következménnyel is jár. Mindenekelőtt azzal, hogy
már az elmúlt száz-százötven év során is mintegy féltucatnyi alkalommal sajátították ki augusztus 20-át, többnyire a leginkább kézenfekvő és legfontosabbnak vélt aktuálpolitikai célok és ideológiák támasztékaként. Augusztus 20. volt már az Új kenyér ünnepétől a Munkás-Paraszt-Szövetség szimbólumáig, az Alkotmányozás napjától a Szent Jobb ünnepéiig szinte mindenféle fordulatot megjeleníteni képes reprezentatív alkalom.
A másik következmény: csábít ez a nap a nagyigényű ideológiai igehirdetésekre, a történelmi jelentőségűnek szánt beszédek megtartására is.
ZSPB.: Most azonban mintha nem nagyon lettek volna ilyenek.
K.L.: Az a meglepő, hogy ezúttal tulajdonképpen nem voltak fontos beszédek. Némi szerény, legfeljebb egy-két napos visszhangja csupán a két legfontosabb közjogi méltóság kötelezően megtartandó beszédeinek volt. A T. Ház elnökének sárvári mondanivalója moderáltabb, halkabb hangvételű ismétlése lett a tőle sok éve megszokott közéleti moralizálásnak. Inkább azzal kelthetett meglepetést, hogy látványosan nem rugdosott bele senkibe se, mert éppen kiválasztott/aktuális ellenfele maga az egész huszadik századi magyar történelem lett. Ami egyfelől érthető és indokolt választás, és konkrétan nem is alázhat meg senkit sem vele.
Másfelől neki – és a többi Fidesz-ideológusnak – mindig is szüksége van megfogható ellenfél kijelölésére, mert úgy hiszik, hogy enélkül képtelenség bármi pozitívumot is állítani.
E kényszeres szokáshoz képest e mostani beszéd még a legkevesebb viszolygást válthatta ki, hiszen az örökös harc szükségességét áttolta a morális felelősségvállalás nehezen konkretizálható világába. Ez utóbbi minősítést úgy értem, hogy az általa vizionált megoldásban azért az újonnan meghirdetett és megállás nélkül vallott „keresztény értékek” megőrzése jelenthetné a konkretizálás irányát, ami - valljuk meg - még mindig termékenyebb magyarázatnak tetszik, mint amit egy héttel korábban a Kurultáj napokon mondott el… Igaz, e két beszédet nem is annyira a mondanivaló tartalma, hanem csak a beszélő személye volt képes összekötni.
ZSPB.: Na és Áder?
K.L.: Lényegében ez volt a NER ez alkalomra rendelt, hivatalos beszéde, s nem kevesen akadtak, akiknek föltűnt az az egyébként nagyon is indokolt és védhető alapállás, miszerint Magyarország Szent István óta a Nyugat, a nyugati kultúra szerves része szeretne lenni, bármerre is kanyarodott az útja a történelme során. A magyar szellemben a hazafiság és az európaiság mindig is összetartozott, s benne „a magyar öntudata sosem kelt harcra európai szellemével”. Normális körülmények között ezt a mondatot talán észre sem vennénk. Ám ennek az üzenetnek egészen más hangsúlyai vannak akkor, ha egybevetjük Orbán Viktor idei beszédeinek legfontosabb hangsúlyaival. Merthogy a kormányfőnek a Nyugat említése során mostanság leginkább a válság/hanyatlás/bukás és hasonlók jutnak eszébe. S ha van még Nyugat, meg lesz még, az csak azért, mert mi megvédjük. Leginkább ő… Ő védi majd meg. Jövőre feltétlenül. Az ő esetében éppen fordítva áll mindaz, amiről Áder János beszélt, mert nála „a magyar öntudata” állandóan harcban áll az aktuális európaisággal. Nagy kérdés, hogy érdemes-e bármiféle jelentőséget tulajdonítanunk e nyilvánvaló ellentmondásnak. Jó, jó, tudom én, hogy keveset számít, mit is beszélnek a politikusok. Mert a legvégén amúgy is csak a döntések, a folyamatok alakulása a fontos.
ZSPB.: Tényleg, számít ez bármit is?
K.L.: Bizonyos összefüggések között igenis számíthat.
A választások óta eltelt több mint négy hónap során úgyszólván hétről hétre erősödik és szabadul el a Fideszen belül az a kultúrharc, amelynek következtében szemmel látható sebességgel szorulnak ki a kormányzati tábor centrumából a mérsékelt hangnemet és hozzáállást képviselő, korábbról közismertnek vélt értelmiségi személyiségek, karakterek, stílusok. A helyükre pedig gőzerővel nyomakodnak be a militáns, leszámolást vágyó senkik, az eleddig háttérben maradt/tartott pretoriánusok.
A tusványosi beszéd óta azt is tudhatjuk, hogy mindez a kormányfő helyeslésével történik. Ám a látszat ellenére, ma még nem mondható, hogy Orbán Viktor szellemisége, igénye lenne a Fideszen belül az egytelen és kizárólagosan követendő mérce.
ZSPB.: Úgy tűnik, a 20-i kitüntettek névsora arról tanúskodik, hogy elérkezett az az idő, amikor már a szellemi életben is egytelen kritérium fontos: a lojalitás.
K.L.: Életkoromnál fogva láttam én már ilyen időket és akkor is tudhattam, hogy mindennek legfeljebb csak pillanatnyi jelentősége van. Most sem lesz ez másként. A kormányzó párton belüli csúcsküzdelmeknek azonban nem lesz egyhamar vége. A Fidesz még ma is az, és még sokáig olyan képződmény lesz, amely elrejti a kényszeres egység homlokzata mögött a maga sokszínűségét, s ezzel állandóan újratermeli a belső lázadásokat. A hazai elemzők számára pedig elérkezett a „magyar kremlinológia” lehangoló és szánalmat keltő korszaka, amikor is ezredrangú, apró jelekből lesznek kénytelenek komoly következtetéseket levonni. A színlelt és előregyártott nyilvánosság törvényszerűen teremti meg a maga nevetséges paródiáit, és közel már az az idő, amikor legfeljebb a Kétfarkú Kutya Párt jelenti majd az egyetlen elviselhető realitást…