Lölö, az ügyefogyott „mészáros”
.jpg)
Az alábbi sztori nem mese és nem is az élénk fantáziám szüleménye, hanem egy igaz történet. A szereplők nevét nem változtattam meg. Ugyanakkor nem egy emberről szól, hanem egy pókról, így hát akinek nem inge, ne vegye magára.
Előre kell bocsátanom néhány dolgot. Az első, hogy nagy állatbarát vagyok. Még a rovaroktól sem undorodom, csak a szúnyogokat, a molylepkéket és a legyeket csapom le azonnal, gondolkodás nélkül... praktikus megfontolásokból. A méheket, darazsakat, nagyobb zöld sáskákat és éjjeli lepkéket, poloskákat, vagy akár a fülbemászókat is inkább hosszú percek munkájával tessékelem ki a lakásból, soha nem bántom őket. A pókokkal pedig úgy vagyok, hadd maradjanak bent, hiszen sok-sok pici rovarral táplálkoznak, ami nekem csak jó. Partnerként kezelem és békén hagyom őket. A második dolog, amit le kell szögeznem, hogy írásomban – bár az valóban egy rovar története – sokszor használok majd olyan fordulatokat és hasonlatokat, amelyek furcsán veszik ki magukat egy pók esetében. De ha már egyszer megszemélyesítem, ezt a luxust is megengedem magamnak.
Történt tehát idén, egy szép kora nyári napon, hogy az asztalom mellett, egy szintben azzal, ahol az egerem szokott pihenni (mármint a számítógépemhez használt egér), az ablakpárkány alatt egy kis pók jelent meg. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Gondoltam, tovább fog állni, másnapra hűlt helye lesz. De nem, a pók ott parkolt le, nagyjából légvonalban 15 centiméterre az egeremtől, és azon a szent helyen kezdte el szőni a hálóját. Harmadnapra annyira belejött, hogy pókhálós lett az asztalom széle és az egér is. Ekkor figyeltem fel rá igazán. Milyen szorgalmas kis teremtmény! De azért jelöljük ki a határokat, mondtam magamban, és megtisztítottam a hálójától azt a részt, ahol dolgozom, megmutatva neki, hogy addig és ne tovább. Úgy tűnt, ért a szóból, mert a továbbiakban nem szőtt semmit az asztalomon, maradt a párkány alatt.
Telt-múlt az idő, naponta többször is önkéntelenül odapillantottam, de semmi nem volt a hálójában, és nagyobb sem lett. Megesett rajta a szívem. Ha így folytatja, hamarosan éhen fog pusztulni. Nem tűnt túl életrevalónak, de mivel a kitárt ablakunkon berepülő legyeket rendszeresen lecsaptam, úgy döntöttem, ezúttal nem a kis pálmánk cserepében lévő föld tetejére dobom majd az áldozataimat, hanem „még melegébe” beleteszem a hálójába. Ekkor vált izgalmassá a játék. A fiatal pók legelső reakciója a hálójába tett döglött légyre az volt, hogy elmenekült. Pedig egész biztosan nagyon éhes lehetett már. Tíz percbe is beletelt, mire kicsit közelebb merészkedett. Ekkor kitaláltam, hogy ha enyhén rezegtetni kezdem a hálót közel ahhoz a helyhez, ahol a légy hullája volt, biztos azt hiszi majd, hogy saját erőfeszítéseinek köszönhetően fogott valamit, ami most ott vergődik, és büszkén ráveti magát. Így is lett. Innentől kezdve naponta többször is eljátszottuk a dolgot: legyet leüt, hálóba berak, rezegtet, pók elő. És (t)ette, amit (t)ennie kellett. Szép nagyra nőtt hamarosan. Ez volt az a pont, amikor azon kezdtem törni a fejem, hogy nevet adok neki, ha már én etetem, és szinte háziállat lett. Megnéztem a neten, meddig élnek az ilyen pókok, és azt találtam, hogy akár 1-3 évig is. Nem tudom, miért, de arra jutottam, hogy a „keresztespókságban” légyen az ő neve Lölö.
Egy baj volt csak. A nyár folyamán több alkalommal is elutaztam majdnem egy hétre. Komolyan mondom, mielőtt elindultam, mindháromszor gyötört a lelkiismeret-furdalás, mi lesz Lölövel, amíg távol vagyok. Vajon a saját lábára tud majd állni, vagy továbbra is csak várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön? Esetleg kibekkeli a nehéz időket? Az első távollétemből visszatérve azzal kellett szembesülnöm, hogy egyáltalán semmire sem volt képes saját erejéből. Csüggedten visszahúzódott egészen a párkány alá, szinte látni sem lehetett. Amikor azonban ismét elkezdtem adni neki a legyeket, újra magára talált. Hősiesen „legyőzte” magatehetetlen, eleve halott áldozatait, majd jóízűen elfogyasztotta azokat. Szép napok következtek. Második nyaralásom időpontjára oly szépen felhízott, hogy büszkén mutogattam családom tagjainak, akik igencsak vegyes érzésekkel figyelték a projektet. Kissé nehéz szívvel indultam el a következő egy hétre, mert féltettem Lölö egészségét. És nem tévedtem: amikor hazatértem, láttam, hogy Lölö hozzáállásában semmi változás nem történt. Hiába volt olyan, mint egy jóllakott óvodás, a látszat csalt: önállóan nem tudta fenntartani magát, csak külső segítséggel. Amíg nem etettem, biztosan azt gondolta, hogy elpártolt tőle a szerencse. Pedig korábban napi több léggyel is megajándékozta a pókok istene (azaz én).
Baljós előérzeteim voltak az egymástól távol töltött harmadik hét alatt. Éreztem, nem stimmel valami. Kétségekkel küszködtem, hogy nem kellene-e megszakítani a pihenésemet, mert szegény Lölö segítségre szorul. Elhessegettem a kellemetlen gondolatokat. Hazatértemkor első utam hozzá vezetett. Döbbenten láttam, hogy hálója megtépázva lógott, Lölö szárazra aszott teste pedig saját hálója foglyaként libegett a langyos nyári szélben. Hát nem volt képes boldogulni egyedül, gondoltam, és összefacsarodott a szívem. „Pókisteni szerencse” nélkül csak egy ügyefogyott mészáros volt, akinek a saját erejéből ennyire futotta. Vajon én rontottam el? Nem kellett volna elkezdeni a potya legyeket adni neki? Nem lett volna szabad azt a hamis biztonságérzetet kialakítanom benne, hogy hiába buta és élhetetlen, úgy is lehet erős és hatalmas? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy még egy tehetségtelen „mészáros” Lölöt nem fogok kinevelni, mert látom már, hova vezet, amikor egy pók nem a saját érdemeinek köszönhetően hízik fel. Mindenesetre azért béke poraira.