Caesar árulásai
Kr.e. 46-ban járunk, Rómában. Egy folytatásos történelmi regény fikciós keretei között próbáljuk hétről hétre magunk elé képzelni a kor embereit és azok mindennapjait. Feltárni az egykori hatalmasok, politikusok hétköznapi életét, meglesni érzelmeiket, gondolataik mélységét, döntéseik sarokköveit. A fejezetek nem időrendben, hanem random, az aktuális történések szerint következnek egymás után. A valósággal történő bármilyen hasonlóság, illetve egyezés csak és kizárólag a képzelet szüleménye lehet.
Caesar mindenkinél és mindennél jobban vágyott a hatalomra. A hatalom mániákus imádásának és az állandó elsőségre törekvésének egyik anekdotája szerint Julius Caesar Galliába vezető útján, egy apró hegyi faluban járva azt mondta hadsegédeinek, „Inkább lennék első ember itt, mint Rómában a második.” Mindamellett Caesar mindenkinél elszántabban tette fel életét Róma vezetésére, bármit megtett, bármekkora kockáztatott felvállalt volna célja eléréséért, amely nem csak egy hadsereg, hanem egyértelműen a teljes Római Birodalom irányításának megszerzése volt. Nyilván erre a kalandorságára utalt akkor is, amikor a rómaiak és a görögök között is népszerű szerencsejátékot idézte fel, elárulva saját hazáját a hatalomért, és kijelentette katonáinak:
A kocka el van vetve.
De a hatalom megszerzése után elárulta saját embereit is. Fodoriust, Pocorniust is félretolta annak érdekében, hogy saját elképzelései, egyeduralma minél teljesebb legyen. Egykori barátait, mint például Brutust úgy tette pártja ellenségévé, hogy közben egyre nagyobb kihívások elé állított és azt hajtogatta, „Brutus, te vagy a legjobb emberem”. Erre célozva Brutus állítólag nevetve mondta szűk bizalmi körének: „Csak a barátaimtól védj meg engem, Jupiter, az ellenségeimmel majd elbánok magam is.”
Egykori mesterei tágra nyílt szemmel figyelték, ahogyan megtagadta őket. Még hellászi tanulmányainak mecénását, a Birodalom-szerte gyűlölt Georgiust is képes volt hátba szúrni a pillanatnyi hatalom megtartásáért. Pedig mindenki tudta, hogy politikai pályafutása elején az ő kegyeltje volt és számtalan dolgot neki köszönhetett.
Egykori politikai szövetségeseit Róma-ellenes, idegenszívű hazaárulóknak nevezte, és kitiltotta őket még a Fórum környékéről is. Persze pert nem indított ellenük, nehogy Caesarra valljanak az őket faggató bírák előtt. Egykori ellenségeit háborús szövetségeseivé tette, egészen addig, ameddig megosztotta és nevetségessé tette, majd capitis deminutioval sújtotta őket. Az egyik ifjú azon kérdésére, miért nem nyíltan száll szembe ellenfeleivel, egyszer azt válaszolta: A tüzet karddal nem lehet eloltani. Ezeket a döntéseket hirtelen hozta, uralkodása végén már nemigen hallgatott társaira, tanácsadóira. Azokat, akik vérmérsékletét és meggondolatlanságát bírálták, kegyvesztetté tette. Sokszor hajtogatta, mintegy döntései igazolásaként, hogy „azt, amiben annyi sok év nem dönt, eldönti egyetlen perc”. Augustus tőle tanulta a később gyakran idézett mondást:
Szeretem az árulást, de gyűlölöm az árulókat.
Caesar saját híveivel mindig ügyesen el tudta hitetni, hogy nem ő változott, nem ő került szembe egykori önmagával, hanem ellenfelei zsarolták meg, árulták el, lettek barátokból ellenségek. Folyton azt hajtogatta: „Libenter homines id, quod volunt, credunt”.