Ha békét akarsz, készülj a háborúra! - Caesar és háborúi
Kr.e. 46-ban járunk, Rómában. Egy folytatásos történelmi regény fikciós keretei között próbáljuk hétről hétre magunk elé képzelni a kor embereit és azok mindennapjait. Feltárni az egykori hatalmasok, politikusok hétköznapi életét, meglesni érzelmeiket, gondolataik mélységét, döntéseik sarokköveit. A fejezetek nem időrendben, hanem random, az aktuális történések szerint következnek egymás után. A valósággal történő bármilyen hasonlóság, illetve egyezés csak és kizárólag a képzelet szüleménye lehet.
Caesar kétségkívül tehetséges politikus volt. Tehetséges, ugyanakkor ártalmas. Ezért volt sokszor feszültség a római emberek között, mert fanatikus hívei nem értették meg, hogy ellenfelei nem a személyét vagy tehetségét, egyszerűen a politikáját és a szemfényvesztést támadták. Legnagyobb riválisait hivatalokkal nyerte meg magának: „Barátaidnál csak a versenytársaidat tartsd magadhoz közelebb” - mondogatta. A galliai hadjárat során számtalan ellenfelet győzött le, és rengeteg tapasztalatra tett szert. A hadsereg kovásza a hadvezér és katonái közötti bizalom volt. Az állandó és kölcsönös egymásrautaltság eredményezte, hogy bizalmasai összetartottak.
Mindamellett hajlamos volt a meggondolatlanságra, és ez sokszor véráldozatokkal járt. Caesar politikájához azonban elengedhetetlen megértenünk, hogy a mind a gall háborúk, mind a Britannia elleni hadjárat, vagy a parthusok ellen indított háború valójában azt szolgálta, hogy Caesar saját városában, Rómában megerősödjön. Egyik mesterétől tanulta, hogyha nincs külső ellensége, akkor Rómában kell bűnbakot találni; ennek kitűnő példája a polgárháború. Serege nem volt túl nagy, de jól tudta tagjait fanatizálni. Mesés gazdagságot adott egykor nincstelen bizalmasainak, feltétlen híveinek, és a közösen megszerzett hadizsákmányból mindig juttatott azért morzsákat a plebsnek is. A győzelmeit mindig szerette nagyon megünnepelni, ünnepeltetni. Erre pedig a hatalmi mámorát leginkább kielégítő, magát isteni Jupiterként láttató felvonulásai, a diadalmenetek voltak legalkalmasabbak. Bár megesett, hogy az előrébb jutásért inkább lemondott a parádéról.
Krisztus előtt 59-ben a consuli tisztségre pályázott, amely megkövetelte a Rómában való jelenlétet, ugyanakkor Caesar a diadalmenetet is szerette volna. Az ellenzék ezt felhasználta ellene, a városon kívüli várakozásra kényszerítve az imperátort, amíg a diadalmenetet jóváhagyják. Azonban ezzel a várakozással elveszíthette volna az esélyt a consulságra. Ezért, ellenfelei nagy meglepetésére, Caesar végül belépett Rómába, hogy a Római Köztársaság legmagasabb politikai beosztásáért küzdjön, lemondva ezzel a diadalmenetről.
Életében öt diadalmenetet tartott. Caesar „primus inter pares” abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a diadali öltözéket, a bíbor palástot és a babérkoszorút is viselhette minden nyilvános eseményen, valamint az Imperator titulus is megillette élete végéig. A Zela melletti, rendkívüli gyorsasággal kivívott győzelméről levélben tudósította barátját, Amintiust, amikor azt írta,
„Veni, vidi, vici!”! Ez a három szó is felkerült a győzelmi dicsőségét az utókornak hirdető nagy római diadalívre is.
Hadjáratait ügyesen „adta el” Rómában. Erre jó példa, amikor Hispániát jelölte ki ellenségül, futárai és hívei által azzal kürtölte tele a várost, hogy az ellenséggel harcol, valójában manővereivel mindig elkerülte a nyílt konfrontációt. Kortársai közül sokan nem értették meg Caesar gondolkodását, nem jöttek rá, hogy a hatalmat nem hódítások, hanem folyamatos harcokkal tartósítja. Gyakran súgta kézfogás közben hívei fülébe: „Minden nap háború”. Erre utalt Cicero is, amikor azt mondta: „Anceps fortuna belli”.