Kéri László: A kommunikációra szűkített kormányzás önmaga paródiájává vált
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri
Zsúrpubi: Szinte minden közéleti esemény a koronavírushoz kapcsolódik jelenleg, és egy hét leforgása alatt rengeteg minden történik.
Kéri László: Egyre nehezebb lesz heti naplókat írni, heti összegzést készíteni, mert lassanként mindnyájunknak ugyanazok az események, hírek lesznek a közös élményei. Ugyanazokat az elkeserítő - többnyire növekvő dinamikájú - számokat hallhatjuk, láthatjuk. Ugyanazt a hölgyet kell naponta elszenvednünk, aki a járvány elszabadulásának hatodik hetében is mímelt sértettséggel mondogatja, hogy nincs értelme maszkot hordanunk. Ugyanez a hölgy sértődik meg nyilvánosan azon is, amikor rendre megkérdezik tőle, hogy miért nincsen lehetőség több tesztre. Miközben a világ számos országában egyértelműen megmutatkozott az az összefüggés, hogy ott tudták lassítani, netán megállítani a futótűzszerű terjedést, ahol nagy erőkkel végezték a teszteléseket. Néha az az ember érzése, hogy e hölgynek az intézményes falazás jutott osztályrészül, neki lenne a dolga, hogy tettettet közönyével és nyilvános sértődéseivel takarja el a hiányosságokat.
ZSPB.: Jó hír nincs esetleg?
K.L.: Már hogy ne lenne! A munkamegosztás viszont az, hogy a jó hírek terjesztése leginkább a kormányfő munkaköri kötelessége. Ahányszor megszólal - és ezt most már naponta teszi - az derül ki, hogy a mi hazánkban páratlanul sikeresen mennek a veszélyelhárítás ügyei. Mi rendeljük a legtöbb gépet, maszkot, tesztet; a mi miniszterelnökünk a világ egyetlen kormányfője, aki személyesen veszi át a Cargoban a külföldről éppen beérkező szállítmányt. Mit tesz Isten, éppen akkor is ott dolgozott, amikor egy repülőnyi eszköz megérkezett. Még mindig úgy tesz, mint aki az Örökös Árvízi Hős, ott áll a vártán, gumicsizmában és katonái segítségével már a határon lelövik a vírusokat.
ZSPB.: Ennyire nevetséges lenne mindez?
K.L.: Nem… sajnos, nem. Csak az egyik szelete az, de az nagyon, mert túlontúl jól ismert ezért kiismerhető, és ez a szelete a hazai kormányzásnak önmagát eleve paródiává változtató gesztussá lett, és ez az, amit tíz éve naponta láthatunk: a kommunikációra leszűkített kormányzást. Minden a kommunikációs tér uralásán múlik, hiszen, ha van hozzá elég eszközünk és ki tudjuk iktatni a versengésből a többieket, akkor azt mondunk mindenről, amit mi jónak látunk, és akkor előbb-utóbb a többség el is hiszi. Békeidőben mindez kevesebb gondot szokott okozni, mert - történelmi mértékkel mérve - előbb-utóbb önmagát is felszámoló, eleve hazug alapokra épülő gyakorlatról van szó. Háborús és hasonlóképpen mély válsághelyzetben azonban kész csőd ez a mentalitás.
ZSPB.: Miért?
K.L.: Sok okból. Kezdjük először azzal, ami éppen itt és most a leginkább szembetűnő mozzanat! Ha a kormány kizárólagosan telepszik rá a válság kezelésére, akkor még inkább erősíti azt az attitűdöt, hogy neked, személy szerint nincsen dolgod, mert majd mások megoldanak helyetted mindent. Most annyiban „javult a helyzet”, hogy tőlünk az is elég, ha otthon maradunk. A kormány meg kicsikarhatta magának a teljes szabad kezet, a mi érdekünkbe azt tesz, amit csak szeretne. Állítólag a járvány következményeinek megelőzéséért. Ebből a szempontból egészen elképesztő mérleget mutat az első hét kormányzati teljesítménye. Minden normális fórumon darabokra szedték ama döntéseket, amelyeket ezen a héten, teljes kötetlenségük biztos tudatában meghoztak.
Vagy az a helyzet, hogy ennyire alkalmatlan apparátusok veszik őket körül és tényleg csak ezek a döntések lehettek szövegszerűen előkészítve. Vagy az, hogy fogalmuk sincs, milyen világban élnek és tényleg az fontos nekik, hogy a transzvesztiták ne tudják a nevüket cserélgetni; meg az, hogy a klientúrának a Városligetben megígért milliárdjait nehogy veszni hagyják; esetleg a színházak irányításának minél előbbi kézivezérlése. El nem tudom képzelni, hogy mi kell még ennek az eltökélt kétmilliós Fidesz-tábornak ahhoz, hogy végre kinyíljon a szemük. Lőrincnek sem kell aggódnia amiatt, hogy tíz éven belül kiderülne, mennyiért vesznek részt a teljesen felesleges belgrádi vasútépítésben.
A fönti példák napnál világosabban fedik fel egy kormány világképét, valós prioritásait, és kellő kezdőlökést kaphattunk annak további modellezéséhez, hogy mire is kell a rendkívüli felhatalmazás. Ha csak itt, Európa közepén nézünk szét, akkor is tucatnyi példát láthattunk az elmúlt hetekben arra, hogyan igyekeznek a kormányok segíteni a tartalékokkal nem rendelkező, a munkájukat elveszítő embereken, a csődbe jutó vállalkozásokon. Óriási összegek forognak, persze, azt még nem tudhatjuk, hogy mindez mire lesz majd elegendő. Itthon viszont egyelőre a látszatintézkedések egekbe dicsérése zajlik. Két napja pedig mást sem hallunk, hogy a jövő héten elfogadják minden idők legnagyobb, legszebb, leghatékonyabb stb. stb. válságmegoldó programját. Orbán Viktor nem képes másként fogalmazni, csak szuperlatívuszokban. Ha ő dönt valamiről, ha ő intézkedik, akkor először is tőle magától lehet megtudni, hogy mennyire páratlan, történelmi jelentőségű az, amiről döntöttek. Nem is érdemes megvárni a tényleges döntést, előre tudható, hogy ezt fogják harsogni napokon, heteken át. Akár, itt, most, előre megírhatnánk a jövő heti krónikát is. Páratlan sikereknek lehetünk majd tanúi, az biztos. Csak ez az egy, ami biztos.