A költészet napja van: 116 éve született József Attila
Ma, április 11-én, József Attila születésének évfordulóján idézzük fel a költő 1936 tavaszán megírt alkalmi ódáját, vagyis A Dunánál című verset!
Nem lírai, egy cseppet sem az. Ahogyan József Attila sorsa, küzdelmei sem egy jóléti, könnyelmű poéta életét juttatják eszünkbe. Nélkülözött gyermekként szülői gondoskodásból és anyagi javakból és nélkülözött érett férfikorában is megértésből, őszinte szeretetből, lelki nyugalomból. A legnagyobb költőknek kijáró zsenialitás adatott neki az Égiektől, mégis emberként az egyik legkeservesebb életutat járta be.
Ma, április 11-én, József Attila születésének évfordulóján idézzük fel a költő 1936 tavaszán megírt alkalmi ódáját, vagyis A Dunánál című verset! Tverdota György irodalomtörténész úgy fogalmazott József Attiláról szóló kötetében, hogy
ez a gondolati költemény érzékelteti legjobban azt az erőfeszítést, amellyel a költőnek ki kellett szakítani magát súlyos depressziójából remekműve megalkotásához…Nem először vonta kétségbe ekkor József Attila a költészet értelmét, nem utoljára határozta el 1936 tavaszán, hogy nem folytatja hivatását.
Mégis megszületett a remekmű. Azzal a szándékkal is idézzük most fel József Attila ezen költeményét, hogy a válságos világállapot ellenére is emelkedjünk fel lélekben egy kicsit a rögös valóságtól. Ebben segít A Dunánál.
A Dunánál
I.
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, ugy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján ugy remegtek ők,
mint sirköves, dülöngő temetők.
II.
Én ugy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
III.
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!
… Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
(A cikk eredeti változata 2020. 04.11-én jelent meg.)