A költő, aki megtapasztalta, hogy milyen érzés kisebbségben élni
Kányádi Sándor születésnapjára emlékezünk.
Kányádi Sándor megtapasztalta, hogy milyen érzés kisebbségben élni. Az erdélyi magyar költő már életében a kortárs irodalom megkerülhetetlen alakjává vált, aki nem mellékesen a gyerekléleknek kedves versek nagy mestere is volt.
Szerénység, derű és hit a hivatásban: a költészet emberjobbító feladatában- talán ezek jellemzik a legjobban a költőt. Kányádi Sándor az igényes olvasók szívében otthonra lelő, dallamos versek alkotó művésze volt, akinek sok-sok költeményét zenésítették meg.
A vers az, amit mondani kell - írta egy diák szavait idézve a költő. Kányádi Sándor verseit pedig az olvasónak énekelve szavalni, vagy szavalva énekelni kell, mert a sorok ritmikája nem ritkán erre készteti a befogadót. Szépen csengő rímek, lélekgyógyító gondolatok, amelyek Kányádi gyermekverseit jellemzik.
Költészete nem szenvedett csorbát az ifjúsághoz fordulás gesztusától, hanem még jobban azzá érett, ami Kányádi valahol legbelül is volt: a letisztult formavilágból építkező érző és gondolkodó művésszé, amely kiváltság csak keveseknek adatott meg.
A Nemzet Művésze címmel és Kossuth-díjjal is kitüntetett író 93 éve, ezen a napon született. Egyik legismertebb versével tisztelgünk a költő nagysága előtt:
Valaki jár a fák hegyén
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
(A cikk első változata 2021.05.10-én jelent meg.)