A költő, aki megtapasztalta, hogy milyen érzés kisebbségben élni

Kányádi Sándor születésnapjára emlékezünk.

Kányádi Sándor megtapasztalta, hogy milyen érzés kisebbségben élni. Az erdélyi magyar költő már életében a kortárs irodalom megkerülhetetlen alakjává vált, aki nem mellékesen a gyerekléleknek kedves versek nagy mestere is volt.

Szerénység, derű és hit a hivatásban: a költészet emberjobbító feladatában- talán ezek jellemzik a legjobban a költőt. Kányádi Sándor az igényes olvasók szívében otthonra lelő, dallamos versek alkotó művésze volt, akinek sok-sok költeményét zenésítették meg.

A vers az, amit mondani kell - írta egy diák szavait idézve a költő. Kányádi Sándor verseit pedig az olvasónak énekelve szavalni, vagy szavalva énekelni kell, mert a sorok ritmikája nem ritkán erre készteti a befogadót. Szépen csengő rímek, lélekgyógyító gondolatok, amelyek Kányádi gyermekverseit jellemzik.

Költészete nem szenvedett csorbát az ifjúsághoz fordulás gesztusától, hanem még jobban azzá érett, ami Kányádi valahol legbelül is volt: a letisztult formavilágból építkező érző és gondolkodó művésszé, amely kiváltság csak keveseknek adatott meg.

A Nemzet Művésze címmel és Kossuth-díjjal is kitüntetett író 93 éve, ezen a napon született. Egyik legismertebb versével tisztelgünk a költő nagysága előtt: 

Valaki jár a fák hegyén

 

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

 

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom

a gondviselő félelem

kísért eddigi utamon

 

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

 

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon

 

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

(A cikk első változata 2021.05.10-én jelent meg.)