Kéri László: Bár Orbán „fickósan” örömködik, bőven van miért aggódnunk
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri
Zsúrpubi: Az elmúlt hét hangulata kezdte egy kicsit visszahozni a „békeidőket”. Lehet, hogy lassan vége a járványnak?
Kéri László: Igen, mintha varázsütésre múlna el három hónap szorongása, aggodalma, kilátástalansága. A miniszterelnök is sugárzóan jó hangulatban nyomta le szokásos pénteki monológját, s mint tőle hallhattuk, újra „fickós hangulatban” érzi magát. Bizonyára nagyon sokan lehettek az országban, akik éppen erre vártak. Az egész interjúból kétségtelenül áradt a válságot sikeresen megoldó ember felszabadultsága, s ahogyan szétnéztem a városban ezzel az érzéssel egyáltalán nincs egyedül. Pénteken én is hosszú órákat töltöttem a belváros különböző helyszínein, és nem kis meglepetéssel láttam a nyitva levő teraszok, kocsmák, szabadtéri helységek zsúfoltságát. Meg azt is, hogy elenyészően kevesen hordanak maszkot, legfeljebb csak a tömegközlekedésben teszik, de ha kiszállnak, azonnal le is veszik. Mindazonáltal bennem azért sokkal több az aggodalom. S nemcsak a kormányfői optimizmus kapcsán, és nemcsak a városra rászakadt szabadság miatt. Egyfelől valóban azt látni a mindennapos adatokból kirajzolódó trendvonalakból, hogy a korábbi időszakokhoz képest sokkal kevesebb megbetegedés, halálozás van. S egyéb támpontok híján azt hihetnénk, hogy már csak egy-két napnyi aggodalomra lehet legfeljebb okunk. Másfelől azonban jónéhány körülmény miatt bennem úgy látszik, sokkal több az aggodalom, mint amit a pillanatnyi közhangulatból ki lehetne érezni.
ZSPB.: Miért?
K.L.: Részben azért, mert azt látom, hogy bőséggel vetődnek fel újonnan jelentkező problémák más, olyan országokban, ahol szintén a nyitás mellett szavaztak.
Nem tudni, hogyan lehetséges kiszűrni az újonnan kialakuló gócokat időben, és nem tudni még semmit az esetleg később visszaköszönő újabb hullámok természetéről. Részben ez a járvány nem csak - és ma már nem is elsősorban - egészségügyi probléma. Hanem olyan széleskörű foglalkoztatási, szociális és mentális problémahalom, amelynek méreteit, következményeit még csak mostanában kezdtük felmérni. Itthon is, nemzetközi méretekben is.
Az összetett gondok érzékeltetésére csak egytelen egy problémára utalnék, példázatként. Hallom a szombat reggeli CNN-hírekben, hogy Nagy-Britannia be fogja vezetni június elejétől a külföldről odaérkezők számára a kötelező, kéthetes karantént. Érdeklődve várom majd ennek a gyakorlati kivitelezését. Hogy csak annyit kérdezzek: hogyan lesz ebből például az idegenforgalom, meg a turizmus visszaállítása? És tovább folytatva: mikorra várható az európai országok közötti, korábban megszokott és természetes adottságként megélt szabad mozgások helyreállása? Egyáltalán, helyreállítható lesz-e a korábbi mértékben? De a legnagyobb talány az egész kontinensen a munkájukat vesztett milliók további sorsa. Vagy csak itthonra szűkítve, azon százezrek, ma már biztosan több mint félmilliós tömegnek a jövője, akiknek hiába jött meg mától a szabad mozgás szabadsága, még jó ideig fogalmuk sem lehet arról, hogy az év hátralevő részében miből fognak megélni?
ZSPB.: A kormány megválaszolta ezt a kérdést: lehet menni közmunkásnak vagy katonának.
K.L.: Hát persze, a kormányfő nem aggódik, neki - mint a Praktikernek - mindenre van kész ötlete. Ezek a legtöbbször nem többek a pillanatnyi médiasiker kicsikarásánál. Hányszor láthattuk már, hogy néhány nap múlva már ő maga sem emlékszik a saját ötletére. Hétfőn még úgy tudta, hogy az egészségügy jövője Pintér Sándor kezei között lesz a legmegnyugtatóbb helyen. Pénteken viszont az a Kásler Doktor nőtte ki magát elsőszámú nemzeti hőssé, akinek a legemlékezetesebb teljesítménye a válság heteiben tanúsított súlyos hallgatása volt. Orbán szerint elsősorban neki köszönhetjük, hogy ennyire jól helyt álltunk. Pontosítanék: a pénteki Orbán szerint. Ennek a beszélgetésnek a kereteit messze meghaladná annak értékelése, hogy a magyar egészségügy, s különösen a vezetői milyen színvonalú teljesítményt nyújtottak az idei évben. Maradjunk annyiban, hogy az a több tízezer nővér, ápoló, orvos, gyógyszerész, akik a mindennapos frontvonalban valóban harcoltak, azok valóban erejükön felüli, mondhatnánk, páratlanul hősies teljesítményt nyújtottak. Nem szeretem azt a fajta militarista szókészletet használni ebben az esetben sem, amit a kormányfő oly szívesen gyakorol, de ezek az emberek most ezrével valóban a frontvonalban küzdöttek. A feltételek hiányaival, a reájuk zúduló, teljesíthetetlen elvárások tömegével küzdve, a felemás és össze-vissza történt tájékoztatás miatt, az érthetetlen titkolódzások okán és - leginkább az egészségügyi csúcsvezetés súlyos alkalmatlanságának köszönhetően - még azon tájékoztatási kötelezettségek is az ő nyakukban zúdultak, amit egyáltalán nem nekik kellett volna megoldaniuk. Az ágazati vezetés felelőssége azonban egészen más kör. Ott már azt is fel kell vetni, hogy előtte, korábban mit tettek és mit nem. Ott már az is alapkérdés,
hogyan lehetett a hazai egészségügy ennyire felkészületlen egy ilyen válság megoldására? Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen terület ennyire alulértékelt, alulfinanszírozott? Hogyan lehetséges, hogy e válsághelyzetben sem tudtak maguknak kicsikarni annyi fejlesztési, támogatási hátteret, mint amennyit pl. a Mészáros-kör folyamatosan az idén is megkapott, vagy amivel a megállíthatatlan sportfinanszírozást tovább dajkálják?
Hiszen harmadik hónapja azt láttuk, hogy volt itt pénz, akár több száz milliárd is. S ha akadt történelmi pillanat arra, hogy ezt a szerencsétlen, történelmileg tönkrement ágazatot végre emelkedő pályára állítsák, akkor ez az idei tavasz lett. Volna.
ZSPB.: Talán hasonló a helyzet az oktatás területén is.
K.L.: És az is Kásler-tárca. Ha már egyszer egyik pillanatról a másikra rálökte a kormányzat az oktatási ágazat, meg milliónyi magyar család nyakára a digitális oktatás terhét, akkor legalább ebből a kényszerhelyzetből is jól ki lehetett volna jönni. Ez a kényszer a napnál is világosabban mutatta meg azonnal az egyes iskolák, területek, családok közötti óriási digitális szakadékokat. Még csak felmérések sem kellettek volna, egy hét után tudhatták ezt minden iskolában, városban és faluban.
Itt lett volna az a történelmi alkalom, amikor százmilliárdos összeggel előre lehetett volna lökni a hazai oktatás infrastrukturális hátterét egy-két évtizeddel. Előre, a jövő felé. Ebből az elszalasztott lehetőségből a szintén Kásler-vezette tárca semmit sem vett észre, igaz, a kormány egésze sem.
Marad tehát az üres és hangos hencegés. Marad nekünk a péntekenkénti eufórikus győzelmi hangulat. Az a baj, hogy utána mindig lesz szombat is, meg hétfő is. Ám, ha ez a rendszer kap még egy évtizedet, megérhetjük azt is, hogy csakis pénteki, boldog és sikeres pénteki napok lesznek.