Kéri László: Meddig tehet még a Fidesz azt, amit akar?
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri
Zsúrpubi: A legtöbb korlátozást immár Budapesten is feloldották az elmúlt héten. Mondhatjuk, hogy tényleg visszaállt az életünk a rendes kerékvágásba?
Kéri László: Hosszú-hosszú hetek, csaknem három hónap múltán most már többször is ki lehetett és ki is kellett mozdulnom otthonról, volt olyan nap, hogy metrón, villamoson és buszon is utaztam, piacon is jártam, egyszóval megint úgy zajlott az életünk, mintha mi sem történt volna. De nem is ez az érdekes, hanem egészen más. Az, amiben az élet egyéb területein sem láttam semmiféle változást. Kezdjük a felszínnel! A Belvárosban mindenütt kitehették a székeket és az asztalokat a járdákra, és megint ugyanolyan tömegek ülnek, esznek, isznak, fecsegnek mindenütt, mint tavaly ilyenkor. S hogy mindez mit jelent, azt nehezen tudnám még egy rövid beszélgetés keretei között is értelmezni. Lehet ez jó is, mert a többség talán tényleg úgy véli, hogy túlestünk már a járványon, és pillanatokon belül helyreállhat a megszokott élet. Lehet ez persze rossz is, mert egy másféle értelmezésben jelentheti a kellő önfegyelem és veszélyérzet teljes hiányát is. Elindultak újra a focimeccsek is, és elképedve láttam a háromnegyedében üres lelátón egyetlen szektorba tömörülni a megszokott törzsszurkolókat, úgy, ahogyan eddig tették. És amikor a hazai csapat gólt rúgott, ugyanúgy ugrottak egymás nyakába, mintha az elmúlt három hónap semmire sem kötelezne minket. Az igazság azonban az, hogy engem sokkal jobban csüggesztett el az, amit a közélet intézményes-politizáltabb régióiban láttam változatlanul jelenlévő, problematikus elemként.
ZSPB.: Éspedig?
K.L.: Járom a várost és látom a mindent ellepő plakátözönt, miszerint „visszaadjuk a 13. havi nyugdíjat”, meg a bértámogatások fantasztikus jelentőségét, a családok megmentését és a többi, kormányzati önünneplő plakátot. Volt olyan budai útvonal, ahol öt percen belül több mint tizenöt ilyen, hatalmas méretűre kifeszített üzenetet láttam. Érdekes, olyat viszont egyet sem, hogy mennyi tesztet sikerült lebonyolítani, hányan betegedtek meg és hányan haltak meg. Szóval,
ha csak a lépten-nyomon szemembe ütköző plakátokból kéne tájékozódnom, akkor azt hihetném, hogy ebben az országban, az elmúlt hónapokban minden téren valami fantasztikus léptékű javulás történhetett. Mindent megvédtek, mindent megoldottak, mindenki olyan boldog, mint a plakátokon mosolygó bérboldogok.
De nem is ez zavar leginkább, mert ehhez a NER-drapériához lassan egy évtizede már hozzászoktattak minket. Ha nem mozdultam volna ki, akkor is hasonlóan émelygő déja vu érzésem lehetett volna ezen a héten.
ZSPB.: Miért?
K.L.: Egyrészt amiatt, hogy a NER-kormány felfedezte a 10. születésnapjából adódó önünneplési lehetőségeket. Abból a kevés időből, amit a kormánymédiával töltöttem, az derült ki, hogy az elmúlt évtized lehetett az én életem legboldogabb, legszabadabb és leginkább prosperáló időszaka. Mit mondjak erre? Egészen biztosan jelentős méretű lehet az a NER-klientúra, amelynek ez a megállapítás maximálisan fedheti az elmúlt tíz évhez fűződő érzelmeit; talán többszázezren is lehetnek. Ám ennek a kisebbségnek nem kellene állandóan azzal hivalkodnia, hogy nekik mennyire jól megy, mert alattuk, vagy az ő hátterükben
ott vannak azok a milliók, akik minderről egészen másképpen gondolkodnak. A magánpénztárak vesztesei, a trafikjukat vesztettek, a külföldre menekült többszázezer munkavállaló és itthon maradott családtagjaik, a családi pótlék, a szociális támogatások emelésére évtizede hiába várakozók, s még hosszasan folytathatnám azt a sort, akik megélt élete nem fért bele az elmúlt heti kormányzati születésnapi eufória emlékezési mintáiba.
De az az igazság, hogy még ez az a szál, ami kevesebb bosszúságot okozott, hiszen mindehhez már ugyanúgy hozzászokhattunk, mint a héten bejelentett újabb nemzeti konzultáció nevetséges fellengzősségéhez. Sajnos akad e változatlanságban mindezeknél ezerszer jelentősebb vonás is
ZSPB.: A Magyar Közlöny e heti száma szerint például a kormány ezen a héten is számlálhatatlan milliárd sorsáról döntött úgy, ahogyan eddig szokott. Vagyis, megint a baráti köröknek szóló megrendelések lettek a legfontosabbak.
K.L.: Megint az értelmetlen sportberuházások további finanszírozása a kitüntettet szempont, és a legtöbb pénz ezen a héten is - többféle csatornán keresztül - elsősorban az erőszakszervezetekhez vándorolt. És a határon túliakkal szembeni nagylelkűség ezúttal több mint tíz milliárd forintot jelentett. Az űrtevékenység és az Áderi klímavédelem ügyét már föl sem hoznám, mert ezek eltörpülnek az olyan galádságok mellett, hogy a Fidesz-közeli önkormányzatok nevetséges jogcímeken juthatnak milliárdokhoz akkor, amikor a nem hozzájuk tartozók kifosztása megállás nélkül zajlik. Elég átböngészni ez ügyben akár egyetlen napot is, ha megnézzük a május 28-ai Magyar Közlönyt, találhatunk benne összesen tizenhét olyan tételt, amiről az előbb csak példázódóan beszéltem. És az már csak igazán nem több, mint múlékony hab a születésnapi kormánytortán, hogy a mai magyar társadalom további militarizálásának igényét egyetlen hétre sem képesek szem elől téveszteni. Az iskolákba telepítendő rendőri erők ötlete már-már trumpi mélységeket sejtető megoldás. Talán még azt is képesek lennének amerikai példaképüktől eltanulni, hogy lehessen felfegyverkezve járni az iskolákba. Mindenesetre úgy látszik, a járvány után megint a régi megszokott, de soha meg nem szokható Fidesz tér vissza: valahol, valamely mameluk kitalál valami olyasmit, ami biztosan tetszeni fog a Főnöknek, s az akadálymentesen fut végig a kormányzati apparátusokon anélkül, hogy a leginkább érintettek véleményére egyetlen percre is kíváncsiak lennének. Vége a járványnak, mehet minden tovább úgy, mint eddig. Meddig?