„Ismerem az utat, amerre mennem kell” - Csontváry Kosztka Tivadarra emlékezünk

„Ismerem az utat, amerre mennem kell” - Csontváry Kosztka Tivadarra emlékezünk
Fotó: Facebook/Csontváry Kosztka Tivadar

Ismerem az utat, amerre mennem kell - vallotta a Túlvilágról című írásában a Napút festője, akinek akadtak olyan kortársai, akik csak bolond patikusnak hitték.

Csontváry Kosztka Tivadar gyermekkora egészen valószerűtlen derűben telt Kisszebenben, ahol önéletírása szerint még ittas embert se lehetett soha látni az utcán. Ebben az idilli környezetben voltak az érzékeny idegrendszerű művész első látomásai is:

„A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös, mely nyáron, 1856 vagy 57-ben a Kis-Szebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott.

E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébrentartotta, a valóságot pedig az éghez irányította. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam.

Ezek a különös képek keveredtek a művész gyermekkorában sokat tanulmányozott bibliai történetekkel, szereplőkkel, eseményekkel. A természetközeliség a művész egész életében meghatározó élmény volt. Visszaemlékezésében Csontváry azt is leírja, hogy 12 éves korában baglyot és csókát idomított, valamint egy veszett kutyával is volt kalandja.

Fiatal korában, szegedi egyetemi hallgatóként még az árvízzel is megküzdött, ahol hősiesen helyt állt és segítette az embereket. A festő önéletrajzában emlékezik vissza az iglói gyógyszertár előtt vénypapírra lerajzolt tinós szekér történetére is, amikor is főnöke azt felelte a rajz láttán, hogy „Mit csinál: hisz maga festőnek született”. És ez a kijelentés egész életre szóló küldetéstudatot adott Csontvárynak, aki azt vallotta, hogy

 „Éppen ezért, mert emberfölötti munkára kellett vállalkoznom, amihez nemcsak a természet szeretete, a szép iránti érzék, a színérzés teljes fokozata szükséges: de szükséges a levegőtávlat élethű perspektívája, olyan energia, amilyen még nem volt ezen a világon kifejezve. Erről tanúskodott a tinós rajz és szimbólumként a pici kis mag, melyből fejlődik a fa, tehát nekem is a fejlődés volt kijelölve, ez volt a kis magnak az értelme.”

Nem sokkal később, 56 forinttal a zsebében Csontváry Rómába indult. És megkezdődtek a hosszú tapasztalással és élményekkel, utazásokkal teli évtizedek. Megfordult többek között Németországban, Olaszországban, Görögországban, Egyiptomban, Palesztinában, Szíriában, a libanoni hegyekben, ahol elkészítette két legnagyobb művét a Magányos cédrust és a Zarándoklás a cédrusfához című alkotásokat.

A szépségbe és a jóság szeretetébe vetett hitéről Tekintély című írásában a művész a következő gondolatokat vetette papírra:

 „Ha te szereted a földet, ember, s Istenre gondolsz, amikor kapálsz, a palánta téged felismer – szeretettel gondol reád, mert őbenne is él az Isten. Nyújts táplálékot a fejlődő kis lénynek, növény-állatvilági egyednek s az gyönyörűségedre fejlődni fog – nyújts táplálékot a vadállatnak, mely éhezik s az hozzád simulni fog. Nyújts táplálékot nagy hóban a madaraknak s a világ minden részéből hozzád ellátogatnak, fára telepszenek le s neked csicseregve hálálkodnak. Nyújts táplálékot a vagyontalan szegénynek, ez el fog ismerni téged isteni tekintélynek.”

Ebben a pozitív világképben próbált hinni az élete során nem kevés lelki vívódással és szorongással megküzdő alkotó. Hogy a képei ma már több száz milliós árakon kelnek el és felbecsülhetetlen értékük van, azt nem élhette meg Csontváry, hiszen 101 évvel ezelőtt, ezen a napon, nyomorúságos körülmények között hunyt el.