Bilicsi Tivadart istenhite miatt fosztották meg operettszínházi tagságától

39 évvel ezelőtt, ezen a napon köszönt el örökre szeretteitől és a közönségtől Bilicsi Tivadar, színész, komikus, táncos, énekes, aki érdemes és kiváló művész is volt.

A legendásan jó természetű színész, aki nem mellesleg négy leánygyermek boldog édesapja is volt, 1945-ben került a Fővárosi Operettszínházhoz. Az államosítások után Gáspár Margit lett az igazgató, aki nem szimpatizált a művésszel, mint azt Kalmár Tibor Legendás Komédiások című könyvéből megtudhatjuk.

A személyi kultusz kellős közepén Gáspár Margit legnagyobb problémája a művésszel az lehetett, hogy nem volt politikus alkat, ugyanakkor nem titkolta világnézetét és istenhitét. A színész véleménye szerint élete egyik legnagyobb konfliktusába keveredett akkor, amikor visszautasította 1952-ben az Orfeusz az alvilágban című operettben Zeusz főisten szerepét. A művész azzal indokolta döntését, hogy az említett szerep nem volt összeegyeztethető vallásos érzületével. Ezt követően Gáspár Margit véget vetett Bilicsi Tivadar operettszínházi tagságának.

További megpróbáltatások miatt a színész az ötvenes években olyan elkeseredett lett, hogy 1957 februárjában megpróbált disszidálni is családjával, de azonnal elkapták. Megmenekülését a komolyabb büntetések alól barátjának, Feleki Kamillnak és Magyar Bálint színházigazgatónak köszönhette. A művész azonban nem bánta, hogy nem sikerült külföldre jutnia, mert valójában nagyon mélyen kötődött a hazájához és a magyar nyelvhez.

A rendkívül népszerű színész később számtalan színdarabban kapott szerepet, gyakran szerepelt a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban, de szívesen játszott gyerekeknek is. Bilicsi Tivadar számos sláger előadója volt, mint például a Mi muzsikus lelkek vagy a Most, amikor minden virág nyílik című Zerkovitz dalokat is énekelte.

A színész művészi hitvallása az volt, hogy „jó színész csak az lehet, aki jó néző is egyben: akit a függöny másik oldalán a zsöllyében is megragad a játék varázsa.” A művészről halálának ötödik évfordulóján kollégája, Szatmári István a következőket írta: „Nála jobb ember nem koptatta a színház deszkáit. Soha senkire egyetlen rossz megjegyzést sem tett. Olyan belső derű áradt belőle, amely közvetlenséggel és udvariassággal párosult.”