Hol szeretett élni Nemes Nagy Ágnes?

1991-ben éppen ezen a napon lépett ki az élők sorából Nemes Nagy Ágnes, Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, esszéíró és pedagógus. A művész életének két meghatározó helyszíne a Nyírség és Budán, a Krisztinaváros volt 

Az előbbi tájegység a gyermekkorhoz, míg az utóbbi már az írói pályafutás éveihez kapcsolódott. Nemes Nagy Ágnes Látkép gesztenyefával című esszé-interjú-és tanulmánykötetében olvashatunk arról, hogy az írónő mélyen kötődött Pusztateremhez, majd később a Krisztina templom és az épület mellett álló gesztenyefa magával ragadó szépsége és hangulata ejtette rabul. Az említett kötetből általunk is idézett pályakép-interjú megtalálható a digitális irodalmi akadémián is. 

Tény azonban, hogy a tárgyakat, helyszíneket mindig is szerettem életemben. Ezen a fonálon megyek most tovább, kiemelve kedves tárgyaim és helyszíneim véghetetlen hosszú sorából kettőt. Egy gyerekkorit és egy későbbit. A gyerekkori ugyanahhoz a környezethez kapcsolódik, mint amihez a tehénvers is, Pusztateremhez, a Nyírséghez. Volt ott egy hatalmas zöldségeskert a ház mellett, annak a közepén keresztben vezetett egy nagy fasor, kétoldalt gyümölcsfákkal szegélyezve, a lentebbi szinten ribizkebokrokkal. Ez a fasor kedves helyem volt, különös tekintettel egy bizonyos ribizkebokorra, ami alá odakucorodtam, és ott töltöttem hosszú féldélelőttöket. Gyönyörű volt, mert értek a ribizkék, csak úgy fel kellett nyúlni, lecsípni azt a kis piros fürtöcskét, és mindjárt meg lehetett enni. Továbbá mindenféle látogatókat kaptam. Gyíkokat például, madarakat, akik mind ott a bokor körül serénykedtek, néha egy-egy hernyót, amelyeket persze nagyon utáltam, és föl voltam háborodva, mikor közölték velem, hogy hernyóból lesz a lepke. Ez a hely egyébként nemcsak rám jellemző. Ez a rejtettség, ez a kuckószerű lét, amit én ott a bokor alatt játszadozva átéltem – minden gyerek élménye. De még valamit hozzáfűznék: nemcsak kuckó volt az, hanem ugyanakkor tágasság is. Mert bármikor beleláttam a nagy-nagy, hosszú fasorba, amely végighúzódott a kerten, egyszerre volt ott jelen a rejtettség, védettség és valamiféle nagy panoráma. Ez a ribizkebokor az életemnek fontos bokra….

A másik helyszín, amit említek, az a Krisztina templom egy bizonyos szemszögből. Hogyha lefelé megyünk a Mészáros utcán, a Krisztina templomot hátulról látjuk. Ez már magában véve is gyönyörű, ez a rövidülésben látott Krisztina templom: az apsziszának az a gömbölyűsége és az apszisz fölé emelkedő tetőzetnek a bonyolult, ferde vonalai – többféle tetőzet találkozik ott, ugye, külön van lefedve az apszisz, külön a főhajó, a kereszthajó kezdeménye stb. A vonalaknak ez az érdekes találkozása: a „háztetőélmény” egy sűrített foka. Az apszisz fölé pedig föl van rakva egy kereszt, amit egyébként soha, senki se szokott meglátni, mert kovácsoltvasból van, átlátszó vascsipke. Akkor lehet csak látni, amikor én a legjobban szeretem ezt a panorámát, vagyis napsütésben, kék éggel a háta mögött, amikor is a háttérből élesen kiugrik. És még valami van ott. Oda van tűzve a templom apszisza mögé egy nagy gesztenyefa. Ez a gesztenyefa is akkor a legszebb, természetesen, amikor virágzik. Különben is a gesztenyefa virágzása az évben olyan kivételes pillanat, mint amilyen kivételes az esztendőben a karácsony. Ezt mindig megnézem. Az a gesztenyefa a maga növényi mivoltában, a földíszítettségében, ahogy belenyúlik ebbe az építészeti élménybe, építészeti tapasztalatba, ami a templom maga, a templomnak ez a nézőszöge – valahogy különösen hangsúlyossá teszi az egészet. Ez a helyszín nekem fontos.

(A cikk eredeti változata 2020.08.23-án jelent meg.)