Ki volt az a pécsi püspök, aki pajzán verseket is írt?

A középiskolai magyarórákról Janus Pannonius lírájából a legtöbb ember fejében talán a kissé önteltnek is nevezhető „szellemem egyre dicsőbb, általa híres e föld” sorok maradhatnak meg, de az is lehet, hogy sokak emlékezetében megragad az idejekorán virágba boruló dunántúli mandulafa képe is.

Rövid, tömör, csattanóval végződő versei kapcsán egy, a magyar irodalomban nem túl gyakori műfajjal, az epigrammával is megismerkedhetnek sokan az iskolában. A nagykorú irodalomolvasó közönség számára azonban meghökkentő felfedezések lehetnek a magyar elektronikus könyvtárban Csorba Győző szerkesztésében és fordításában fellelhető pajzán epigrammák, amelyeket nem szégyellt papírra vetni az 1459-től egészen haláláig, vagyis tizenhárom éven át pécsi püspökként és egyben a magyar politikai életre nagy befolyást gyakorló személyként tevékenykedő költő.

A Csezmiczei János néven született, latin nyelven alkotó katolikus pap meglehetősen világi felfogást tanúsított a szerelem terén, azonban mindez a reneszánsz szellemiségtől nem volt idegen. Janus Pannonius születési helyéről és idejéről egészen biztos adatok nem ismeretesek, csupán annyit tudunk, hogy augusztus utolsó napjainak egyikén született, tehát éppen itt az alkalom, hogy a nyár végéhez közeledve felidézzük a humanista költőt.

Janus Pannonius pajzán epigrammái közül most egy visszafogottabb költeményt említünk. Akinek azonban furdalja az oldalát a kíváncsiság, az biztosan talál kedvének és ízlésének megfelelő cifrább darabokat az elektronikus könyvtárban.

SZINTÉN BARÁTNŐJÉRŐL

Jaj nekem! Oly későn leltünk egymásra, minek kell

    ily hamar elválnunk, s nem lehetek veled én?

Haj! pedig, életem, én, addig vágynálak ölelni,

    míg a futó repkény fönt van a tölgy derekán;

s akkor szűnnélek csak meg csókolni, ha már a

    kagyló kagylóját önmaga hagyja oda.

Vénusz láncai bár úgy kötnék a szeretőket,

    mint ahogy a nőstény- s kankutya összeragad.

 

(Csorba Győző fordítása)