Móricz Zsigmond nem szeretett nyilvánosság előtt beszélni

Éppen 78 évvel ezelőtt lépett ki az élők sorából Móricz Zsigmond, aki nagyon sokat tett azért, hogy a magyar valóság megismerhetővé váljon az irodalomban. Az író azonban nem szerette a nyilvános szerepléseket. Többek között ezt is megtudhatjuk érdekes, korabeli könyvvásári beszámolójából. Az írás a Nyugat folyóiratban 1931-ben, a Horthy-korszak második évtizedében, a világgazdasági válság hatásának érezhetővé válásának idején született.

Móricz A könyv és az író a vásáron című kisesszéjében számol be arról, hogy a nemzetközi könyvvásáron a Magyar Írók Szalonja elnevezésű pavilonban a statisztika szerint 160 író 800 különféle művel, 6000 kötettel volt jelen. Ez volt az az első könyvvásári bemutató a hazai írók számára, ahol személyesen kiállhattak, dedikálhattak, s ha volt bátorságuk és merszük, akkor még nyilvánosan beszélhettek is az olvasókhoz, a vásárló közönséghez. Ez a korabeli önmenedzselés és marketing tevékenység azonban a legtöbb író számára nagy gondot jelentett és nem vállalkoztak az efféle író-olvasó találkozókra.

Nem volt ezzel másképpen Móricz Zsigmond sem, mivel az említett könyvvásári beszámolóból megtudhatjuk, hogy a 20. századi realista prózairodalom neves alakja nem volt a szavak embere. ”Az író zárkózott lény. Az írás a csöndben születik” -írja Móricz, majd kicsivel később úgy folytatja, hogy:

Az író nem tud beszélni. Aki az írók közt beszélő ember, nem azért beszél, mert író, hanem dacára annak, hogy beszélni tud, mégis író. Én magam, - mert hiszen az ember önmagán keresztül ismeri meg az egész életet, - egyáltalán nem tudok beszélni. Nem mondom azt, hogy néma vagyok, de nem szoktam hozzá, hogy szavakkal, a nyelv segítségével fejezzem ki magamat. Én az ujjaimmal beszélek. Annak előtte tollal, vagy ceruzával, az utolsó húsz évben írógéppel diskurálok. A Sárarany volt az utolsó regényem, amit tollal írtam, azóta mindent gépen fogalmazok, még a távirataimat is. Ha nincs gép a közelben, ma már szinte zavarba jövök, hogy hogyan írjak.”  

A Nyugat folyóiratot is szerkesztő író-újságíró az említett tárcájában azonban arról is vall, hogy a gazdasági válság hatásaként az emberek legelőször a szellemi töltekezésre fordított anyagiakat nyirbálják meg és nem ritka az olyan hozzáállás sem, hogy egy családban egy könyv elég:

Az emberek a mai nehéz gazdasági életben legkönnyebben kapcsolják ki a szellemi szükségletek kielégítését. A kiadók az utolsó években egyre kevesebb könyvet mernek kiadni. A tömeg nem érdeklődik, a könyvek ott maradnak a polcokon s e miatt elmondhatatlan sok írás marad kéziratban s elgondolhatatlan hiány áll elő a szellemi fejlődés terén.”

Móricz írásában szomorúan vesz tudomást arról, hogy Magyarországon írónak lenni sokszor az anyagi gondok felvállalását és a mártírsors elfogadását jelenti.