„Legszívesebben mindig verset írtam volna”- Csoóri Sándorra emlékezünk

Négy évvel ezelőtt, ezen a napon távozott az élők sorából Csoóri Sándor.

Legszívesebben mindig verset írtam volna, mert Magyarországon, talán Bartókot kivéve, a legteljesebb emberi, lírai, történelmi jelenlét a tizenkilencedik és a huszadik században is a költészetben fejeződött ki. Az irányt, a jelleget a szenvedély hőfokát mindig a költők élete, műve mutatta”- olvashatjuk Bertha Bulcsú Csoóri Sándorral készített interjújában, amely fellelhető a Digitális Irodalmi Akadémián is.

A zámolyi parasztcsaládból származó kétszeres Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas  művész életútja nem volt zökkenőmentes a a szocializmus idején. Az író bevallása szerint a valódi egyetemi évei az ötvenes évek padláslesöprésekkel teli, emberpróbáló időben voltak, amikor majdhogynem tudathasadásos állapotban kellett élnie életét:

Már számon tartottak az Irodalmi Alapnál is, mint „fiatal tehetséget”. Fiatal is voltam és paraszt származású, tehát fölkarolásra méltó. Kaptam is az alaptól 750 forint havi ösztöndíjat, ami akkor gyönyörűségesen szép pénz volt. Ugyanaz az állam adta őszintén és jóindulatúan ezt a támogatást, amelyik az apámtól mindent elvett: teheneit, disznóit, gabonát. Én abból a pénzből vettem a családnak kenyeret, amit az állam adott. Nemcsak kenyeret, még vetőmagot is. Tudathasadásos állapot. Egyetem helyett ezek az évek voltak az én egyetemi éveim.”

Csoórit később a Kádár-kor egyik legmarkánsabb hangú ellenzéki gondolkodójaként többször sújtották szilenciummal. Politikai szerepvállalása megosztó személyiséggé tette a rendszerváltást követően. Csoóri lírája azonban átívelt jobb- és baloldali ideológiákon és megrendítően szép vagy éppen húsbavágóan igaz gondolatokkal gazdagította a magyar költészetet. A művész barátjának, Kósa Ferenc filmrendezőnek ajánlott versét idézzük, amely most sem veszített aktualitásából:

Egyszer majd ez is elmúlik

Kósa Ferencnek

 

Egyszer majd ez is elmúlik,

ez a zűrzavar

s nyugodtan nyílnak rám az ajtók,

hetekig hintáztat majd a szél

s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok.

 

Se bedűlt szemek, se vérdarabok

se mocorgó béka-árnyak a könyvespolc alatt

nem riasztanak.

Aki enni kér belőlem, enni kap,

aki világot akar látni, azzal elutazom.

 

A visszahódított test,

mint háborút átvészelt cimbalom

szól majd mindenkinek.

Erősebb leszek, mint a vértanúk

s a földből megszökő szerelmesek.

 

Elszéledt barátaim is visszatérnek:

egyikük arca nyugtalan külváros lesz,

a másiké tanya-rom vagy éppen Európa –

Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat

s ami velünk veszett, velünk támad föl újra.

 

Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek

ezt a nevet adom: világ.

S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám,

földre nyomó súlyom,

Dózsa-koronám.