Kirgiz költő mentette meg Szabó Lőrinc lakását és könyvtárát is

63 évvel ezelőtt, ezen a napon távozott az élők sorából Szabó Lőrinc. Miképpen fonódott össze két művész élete a második világháború nem éppen humánumról és barátságról szóló, rettegéssel teli, jobbára bunkerben töltött napjai alatt? Létezett önzetlen, költőinek nevezhető barátság a farkastörvények világában? Mint azt cikkünkből megtudhatják, Szabó Lőrinc és Temirkul Umetoli, kirgiz költő budapesti találkozása bebizonyította, hogy a líra igenis érzékennyé és jobb emberré tesz.  

1944-ben Szabó Lőrincet harmadszor tüntették ki Baumgarten-díjjal. Röviddel ezután elnyerte az Irodalompártoló Társaság díját is, majd november 13-án főhadnaggyá léptették elő-mint azt megtudhatjuk Kabdebó Lóránt irodalomtörténetéből.

A költő és családja az ostromot a második kerületi Volkmann utcai lakásuk pincéjében élte át. Az emberpróbáló idők egyetlen pozitív meglepetése a Temirkul Umetoli kirgíz költővel való barátság kialakulása volt. A kirgiz költő ugyanis a szovjet hadsereg tisztje volt, aki a következőképpen emlékezett vissza a találkozásra:

1944 december végén hadosztályunk bevonult Budapestre nyugat felől… és utcai harcokba bonyolódtunk Budán. Egy sokemeletes ház mellett mentünk el, ahol hirtelen megállított engem egy idős ember, civil ruhás. Meghívott, hogy menjek be a házába. Velem volt egy moldvai katona is, aki tudott magyarul. Tolmácsnak vittem magammal, hát együtt mentünk be a házba. A magasföldszint folyosóján a házigazda bemutatta az iratait: Szabó Lőrinc, magyar költő volt. Ekkor én is megmutattam neki írószövetségi tagkönyvemet, ‚Kolléga’, mondta. Aztán elmesélte, megparancsolták, hogy hagyja el a házat. ,Ki parancsolta?’ – kérdeztem. ‚Azok ott’ – mutatott kezével az első emelet felé. Felmentünk az első emeletre, ott valóban volt néhány katonánk egy parancsnokkal az élen, és nézegették [10. o.] a szobákat. ‚Mi van itt, elvtársak?’ – kérdeztem a nézegetés okát. ‚Helyiséget keresünk az ezredtörzs részére’ – mondta a parancsnok. ‚De ez a ház egy híres magyar íróé. Nem jó egy ilyen embert zavarni. Keressenek maguknak rezidenciát másutt!’ – mondtam parancsszerűen... Így hát a katonák megadták nekem a köteles tiszteletet, és elmentek gyorsan. Szabó nagyon örült, borral kínált bennünket, és kérte, hogy gyakrabban látogassuk meg. Nem mentem messze, a Szabó Lőrincével átellenben levő ház pincéjében rendezkedtem be. Másnap, miután közöltem vele, hol vagyok található, ismét meghívott magához. Házának pincéjében körülbelül 15–16 ember gyűlt össze, férfiak és nők. Szabó azt mondta, hogy ezek magyar művészek, akik közölték vele azt a kívánságukat, hogy velem, mint a szovjet irodalom egy képviselőjével találkozzanak… üdvözölte személyemben a szovjet irodalom mestereit, és megígérte, hogy megtanul oroszul, hogy magyarra fordíthassa a szovjet költészet alkotásait. Mindenki hozzászólt. Én is melegen üdvözöltem magyar barátainkat, és röviden beszámoltam a soknemzetiségű szovjet irodalomról, annak békeszerető jellegéről. Elmondtam, hogy kirgiz költő vagyok, soha nem szolgáltam a katonaságnál, szerettem a békés munkát, szerettem a könyveket, érdeklődtem más népek irodalma iránt, ismerem Petőfi költészetét és Liszt zenéjét. Elmondtam azt is, hogy a fasiszta hordák támadása kényszerített, hogy a tollat felcseréljem a géppisztollyal… Találkozásunkat‚ a magyar és a szovjet művészek közötti első baráti találkozónak’ neveztük."

Az idézet  Dalos György, Kirgiz költő Szabó Lőrinc barátja című, 1965-ben a Tiszatáj folyóiratban publikált cikkéből való. Erről a csodával határos találkozásról és Szabó Lőrinc szellemi-kulturális tárházának megmentéséről a költő a Tücsökzenében megemlékezett. Szabó Lőrinc halálának évfordulója napján ne felejtsük el, hogy az emberséges cselekedetek többet érnek és jelentenek bármilyen hatalom szolgálatánál. 

 

Temirkul Umetoli

 

Hol vagy, Temirkul Umetoli? Ki

küldött kirgiz poéta? Amikor

- úgy hittük - legnagyobb volt a veszély,

s köröttünk még a mennydörgő anyag

vívta csatáit, jöttél, idegen

egyenruhában, de nem idegen

szívvel, s először mondtad ki a szót,

a világosságét a pokoli

bunkerben: - Költő!... Turkesztán fia,

emelted a roskadozó magyart,

két más nyelven dadogó agy közé

szellemi apák nevét s álmodat

vetted tolmácsnak, megmentetted a

könyvtáram, a családom, életem

s többet is... tán mindent... - Hol vagy? Ki vagy?

Tudtad, mit tettél? - Nem. - Csak a magam

csodáját mondom, s úgy suttogom a

nevedet: Temirkul Umetoli!