Kéri László: Olyan, mintha áttértünk volna a svéd modell kelet-európai trehánysággal megízesített változatára
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri
Zsúrpubi: Úgy tűnik, a fősodorban mindenkit a második hullám egyre riasztóbb adatai ijesztgetnek.
K.L.: A hétvégén vettem a fáradságot és átnéztem, hogy alakultak a hazai adatok szeptember elseje óta, az elmúlt negyven nap során. Aztán megnéztem a nemzetközi adatokat, kétféle szinten is. Részben úgy, hogy miként alakultak a globális adatok, részben pedig úgy, hogy a számunkra fontos, velünk valamiféle rendszeres kapcsolatban lévő országok számait értékeltem az elmúlt negyven nap tükrében. Feltehetően mindenkinek tele lehet a feje a naponta rázúduló adatok tömegével és attól tartok, hogy ez értelmezési kereteket nélkülöző sokkolás még inkább hozzájárulhatott ahhoz, hogy az emberek veszélyérzete meg sem közelíti a tavaszi arányokat. Pedig, lenne okuk bőven arra, hogy sokkal, de sokkal felelősségteljesebben viselkedjenek. Előre is elnézést kell kérnem, de egykori empirikus szociológiai kutatómúltam okán engem leginkább a meghatározó tendenciák érdekelnek, és e mostani adatokból is ezeket próbálom kihámozni. Szóval: kezdjük az alapokkal! A szeptember elsejei szezonkezdet idején 1820 aktív koronavírusos beteget tartottak nyilván. Most, október tizedikén ez a szám 25 ezer fölött van. Szeptember elsején a napi megbetegedettek száma 118 volt. Október tizedikén ez a szám 1374, ami mindenképpen csúcsokat döngetett. Van egy még árulkodóbb tényszám is: a napi megbetegedések hétnapos csúszó átlaga. Ez szeptember elején 148,8 volt míg a legutolsó októberi héten 982, azaz állandósult a napi ezres tendencia. Kórházi ápolásra szorult szeptember elsején 96 fő, most pedig már 1174-en kénytelenek ott maradni. A halálozási adatokban nem látok tragikus növekedést, mert ez a szám a negyven nappal ezelőtti 616-ról nőtt 913-ra, azaz az elhunytak dinamikája nőtt a leglassabban szeptember eleje óta. Talán ezért is szereti a kormányfő ezt a számot emlegetni, mert egyértelműen ez az egytelen olyan metszet, amelyben nem tűnik annyira tragikusnak a folyamat, mint amilyen egészében. S még valami:
a napi tesztek száma, ez a szeptember elején mért 1792-ről most október tizedikére 11719-re nőtt. Ez azért is fontos, mert számos szakember szerint meglehetősen szoros korreláció van a tesztelések száma és a többi adat között.
ZSPB.: Milyen következtetéseket vonhatunk le mindebből?
K.L.: Többet is. Először is azt, hogy ezek az adatok a tavasziakhoz képest összehasonlíthatatlanul nagyobb veszélyekről és még tragikusabb végkifejletről tanúskodóak. Akkoriban lehet, hogy a kormány is hajlott a túldramatizálásra és a többség tudatlansága is hozzájárulhatott a szigorú szabályok elfogadásához. Most meg a fordítottját látom. Mintha a kormány járna elől a közvélemény túlzott megnyugtatásában, a lakosság hozzáállásában pedig már a minimális veszélyérzetnek is csak a kisebb szubkultúrákba való visszaszorulását érzékelem. Azt nem tudom megítélni, hogy e kettő jelenség mennyiben függhet össze, mindenesetre azt vettem észre, hogy Orbán rendre utal arra: most jön a neheze, az elmúlt egy-két héten igyekezett is hangsúlyozni, hogy sokkal veszélyesebb adatokra is fel kell készülnünk. Ám mindezt mintegy mellékesen teszi, mert azonnal körbecsomagolja a megnyugtató üzenetekkel: a kormány mindent tud, mindenre fel van készülve, a stábok megállás nélkül tevékenykednek, ti meg mossatok kezet és hordjatok maszkot. Ehhez képest még a kormány körüli szakértői stábok megszólalóiban is sokkal erőteljeseb felelősséget és veszélyérzékelést vélek felfedezni, de az az igazság, hogy a médiában nem az ő hangjuk dominál.
ZSPB.: Vagyis, összességében: nagyon aggódnunk kellene?
K.L.: Összeségében bennem egyre nagyobb aggodalmak munkálnak, mert az adatok mind meredekebben terjedő járványveszélyeket mutatnak. Nagyságrenddel nagyobb veszélyeket látok, mint amikor tavasszal az ország elfogadta a kényszerintézkedéseket, most pedig úgy látom, mintha hallgatólagosan is áttértünk volna a svéd modell kelet-európai trehánysággal megízesített változatára: hadd hulljon a férgese. Lehet, hogy egy hónap múlva nagyon meg fogjuk bánni e könnyelmű ősz lazításait. Tavasszal sem a kormányzat bölcsesség mentette meg az országot a nagyobb katasztrófától, hanem a többség reális veszélyérzetéhez kapcsolt, önként vállalt óvatosság és közfegyelem. Most viszont ez elmúlt, és továbbra sem a kormányzati előrelátás bölcsessége a legfontosabb összetevő, bármit is hirdet Orbán Viktor. Abban viszont igenis nagy felelősségük van és lehet, hogy a közbeszédben mi legyen a legfontosabb üzenet. Egyelőre inkább látszanak érdekeltek abban, hogy a kultúrharcnak becézett őrültségekkel foglaltassák el a közvéleményt.
Ha végignézzük az elmúlt két-három hónapot, akkor azt láthatod, hogy az Indextől az SZFE-ig, a Klubrádiótól a mesekönyvdarálásokig rendre robbantanak ki mesterséges konfliktusokat, majd gyorsan eltűnnek és rábízzák a két tábor ideológusaira és újságíróira, hogy a lehető legmagasabb fokozatokra turbózzák ezeket az ügyeket. S az a jó, ha egy ügy minél tovább tart, minél többet beszélnek róla. Közben pedig a kormányzati alakok eltűnnek, legfeljebb úgy mordulnak néha hozzá ezekhez az ügyekhez, mint ahogyan az ember keresi a taknyos zsebkendő helyét a legközelebbi szemetesnél. Pedig- a napnál is világosabb, hogy egyik ügy sem robbant volna ki, ha a kormányzati kommunikációs központok nem akarták volna.
Visszatérve a járványra: megnéztem tíz ország adatait, a francia, angol, cseh, spanyol és az ukrán adatok hihetetlenül tragikusan és egyre reménytelenebb irányba tartva alakulnak. Az osztrák dinamika némileg a mienkéhez hasonlatos, egyedül a német tendenciát látom olyannak, amely arra utal, hogy ott talán képesek kordában tartani a kedvezőtlen folyamatokat. Az egész világra nézve azonban még drámaibb a helyzet. Az amerikai, brazil, orosz, indiai adatok olyan fenyegető jövőképet rajzolnak fel, amelynek következményeiről nem szívesen töprengenék. Az is elég éppen, ami itt, nálunk van. És lesz.