Mit gondolt Márai Sándor a novemberről?

Márai Sándor mestere volt a rezignált bölcsességek tömör, rövid, prózai megfogalmazásának. Igazi stílusművész volt, aki már a múlt században is tudta, hogy az egyre gyorsuló élettempójú emberek szomjaznak a -Illyés Gyula megfogalmazásával élve- „prózaversekre”.

Márai Sándor erkölcsi igényességű meditációit a nagyközönség elsősorban a Füves könyv szövegein keresztül ismeri, noha megelőzte az említett kötetet a sorban a Négy évszak lírai fogantatású rövidpróza gyűjteménye. Ez utóbbi könyv először 1938-ban jelent meg, ezt követte a Füves könyv, majd a sorban harmadik Ég és Föld. Most a Négy évszak november ihlette passzusából idézünk:

Mikor az ifjúság életérzése múlóban, érzékenyen figyelni kezdünk a külső változásra: novemberben nemcsak bőrünk érzékeny, hanem lelkünk is. Valami történik, ami nyugtalanít. A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör valóságosan életrekelt volna. A tél egyszerre mondakör és barlang, kissé betegség és kissé városiasság, s ugyanakkor vannak benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és komor. Mindenekelőtt -és mindenekfölött- fázunk. Mint egy középkori város lakói, kiket váratlan támadás ért, lázasan, kissé fejvesztve készülünk a védekezésre: szenet rendelünk, vastag ruhákat szellőztetünk, beöltözünk a tél jelmezeibe, félünk valamitől. Nemcsak a hidegtől félünk. Álmainkban még feldereng egy kegyetlen élmény, a jégkor emléke.