Ádventi köd - Babits Mihály verse most is aktuális

Ádvent első vasárnapjával kezdetét veszi a karácsonyi ünnepkör. Megint, újból várakozunk, remélünk egy nehéz, súlyos gondokkal, halálhírekkel teli komor év végéhez közeledve. Volt azonban már korábban is hasonlóan válságos időszak a történelemben. Babits Mihály életében például nem egyszer kellett szembenéznie és megküzdenie társadalmi, szellemi, lelki és nem utolsósorban testi gondokkal.

Az ádventi hangulatot és lelkiséget azonban küzdelmes korokban talán még intenzívebben lehet átérezni, átélni és megtapasztalni. A magyar költészetben az említett életérzést talán az egyik legszebben megragadó Babits-költemény is nehéz időben született. A művész 1935 decemberében írta Adventi köd című versét, amikor már javában tartotta húsz elődadásból álló világirodalmi felolvasássorozatát a Rádióban.  Ekkor keltette fel mikrofonhangja a figyelmet súlyosbodó betegségére, amely egyre fokozódó fáradsággal társult. És volt miért és mitől el-és megfáradnia a költőnek.

Babits 1929-től egyre fokozottabban került be az irodalmi élet sodrába: a berlini Magyar Intézet meghívására előadást tartott irodalomról, majd döntő fontosságú szerepe lett a Baumgarten-díj odaítélésében. Lelki-szellemi zaklatottsággal társult Kosztolányi Ady-revíziójában való állásfoglalása, amikor hitet tett Ady nagysága és Kosztolányi őszintesége mellett is. Aztán Babits megírt egy Dante-kismonográfiát, majd átvette Móriczcal a Nyugat szerkesztését és ettől kezdve lett hivatalosan is irodalmi vezető. Az Adventi köd megírása előtti tavasszal a román belügyminiszter nem adott engedélyt a költő erdélyi felolvasókörútjához. A visszautasítás talán még jobban felerősítette az irodalmi értékek felelős és féltő őrzőjének szerepét és a december már reménnyel, hittel és bizakodással volt teli egy jobb és igazságosabb világ eljövetelében.

Hogy mi mindent jelentett akkor és most Babits Ádventi köd című verse? Egy olyan ködös, borús életképből kibontakozó csodát, amikor felcsillan a remény a halandó ember lelki békéjének eljöveteléért. Talán mindez különösképpen fontos egy olyan történelmi korban, amikor az egyetemes és európai értékek megtartásáért vívott küzdelem szinte mindennapos háborút jelent.  

Ádventi köd

Tél van megint!

Reggel amint

fölébredek,

még betekint

az utcalámpa

sötét szobámba,

mert odakint

köd van megint.

 

Elbuvik a

nap-paripa

az ég dugottabb

aklaiba,

hova a csillag-

állatok bujnak

nappalira:

Kos, Bak, Bika...

 

Tán a ravasz

égi lovas

»sötéten tartja«,

míg egy kamasz

s vig turf-inas

a forró pálya

gyepét kitárja:

az uj tavasz.

 

S én mint kinek

nagy versenyek

tétén végső

reménye remeg,

szorongva kérdem,

mit rejtenek

e függönyök

s az istenek?

 

És lesz-e még

hogy fölfakad

a borulat,

s küld-e a nap

egy sugarat,

mint vért a seb,

vagy megfuladt

a köd alatt?

 

És lesz-e még

Lángja elég

hevitni, mint

valaha rég

e földi lét

fagyát s az ember

vak életét

valaha még?

 

Ágyon ülök

s nincs egy szemernyi

kedvem kikelni.

Talán örök

marad a köd

amely beföd

s kásásan ing a

tetők fölött.

 

Óh könnyű rímek,

friss zengzetek,

csengessetek!

Végem, ha vígaszt

nem lelhetek

tibennetek...

A cikk első változata 2020. 11.29-én készült.