Ádventi köd - Babits Mihály verse most is aktuális
Ádvent első vasárnapjával kezdetét vette a karácsonyi ünnepkör. Megint, újból várakozunk, remélünk egy nehéz, baljóslatokkal teli, komor év végéhez közeledve. Volt azonban már korábban is hasonlóan válságos időszak a történelemben. A jövőre immáron 145 éve született Babits Mihálynak például életében például többször is szembe kellett néznie és meg kellett küzdenie társadalmi, szellemi, lelki és nem utolsósorban testi gondokkal.
Az ádventi hangulatot és lelkiséget azonban küzdelmes korokban talán még intenzívebben lehet átérezni, átélni és megtapasztalni. A magyar költészetben az említett életérzést talán az egyik legszebben megragadó Babits-költemény is nehéz időben született. A művész 1935 decemberében írta Adventi köd című versét, amikor már javában tartotta húsz elődadásból álló világirodalmi felolvasássorozatát a Rádióban. Ekkor keltette fel mikrofonhangja a figyelmet súlyosbodó betegségére, amely egyre fokozódó fáradsággal társult. És volt miért és mitől el-és megfáradnia a költőnek.
Babits 1929-től egyre fokozottabban került be az irodalmi élet sodrába: a berlini Magyar Intézet meghívására előadást tartott irodalomról, majd döntő fontosságú szerepe lett a Baumgarten-díj odaítélésében. Lelki-szellemi zaklatottsággal társult Kosztolányi Ady-revíziójában való állásfoglalása, amikor hitet tett Ady nagysága és Kosztolányi őszintesége mellett is. Aztán Babits megírt egy Dante-kismonográfiát, majd átvette Móriczcal a Nyugat szerkesztését és ettől kezdve lett hivatalosan is irodalmi vezető. Az Adventi köd megírása előtti tavasszal a román belügyminiszter nem adott engedélyt a költő erdélyi felolvasókörútjához. A visszautasítás talán még jobban felerősítette az irodalmi értékek felelős és féltő őrzőjének szerepét és a december már reménnyel, hittel és bizakodással volt teli egy jobb és igazságosabb világ eljövetelében.
Hogy mi mindent jelentett akkor és most Babits Ádventi köd című verse? Egy olyan ködös, borús életképből kibontakozó csodát, amikor felcsillan a remény a halandó ember lelki békéjének eljöveteléért. Talán mindez különösképpen fontos egy olyan történelmi korban, amikor az egyetemes és európai értékek megtartásáért vívott küzdelem szinte mindennapos háborút jelent.
Ádventi köd
Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
még betekint
az utcalámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.
Elbuvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bujnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika...
Tán a ravasz
égi lovas
»sötéten tartja«,
míg egy kamasz
s vig turf-inas
a forró pálya
gyepét kitárja:
az uj tavasz.
S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?
És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfuladt
a köd alatt?
És lesz-e még
Lángja elég
hevitni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?
Ágyon ülök
s nincs egy szemernyi
kedvem kikelni.
Talán örök
marad a köd
amely beföd
s kásásan ing a
tetők fölött.
Óh könnyű rímek,
friss zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vígaszt
nem lelhetek
tibennetek...