Egy novemberi ködlovag - 172 éve született Gozsdu Elek

Ön tudta, hogy ki volt a magyar Turgenyev? Gozsdu Eleket, a macedón kereskedők elszegényedett leszármazottjaként már Magyarországon született írót kortársa és barátja, Méray Horváth Károly nevezte így. És ez az elnevezés nem volt epigonizmus, hanem inkább a világlátás és a témaérzékenység rokonságát akarta sugallni.

Az egyébként nem túl sokat író, jogvégzett Gozsdu legtermékenyebb időszaka az 1880-as évek voltak. Kortársai közül azonban csak kevesen fedezték fel Gozsdu őszies ízeit. A kritika nem érzett rá az író modernségére és csak halála után fedezték fel a művész életművének jelentőségét.

A jogi pályát választó Gozsdu újságíróként is dolgozott ellenzéki lapoknál, de később inkább a hivatali világot választotta. Volt ügyvéd és királyi alügyész is. Novellái, regényei és két drámája azonban a méltatlanul elfeledett magyar műalkotások közé tartoznak. Ebben a novemberi, ködös időjárásban pedig talán különösen aktuális el-, vagy újraolvasni Gozsdu Elek Köd című remekművét, amely egy hangulatnak, életérzésnek szinte szimbolikus tömörségben való megidézése inkább, mint cselekményszálak szövedéke… A regény tehát az intellektus és az erkölcs külső-belső konfliktusaira épül fel, s ezen világosan érződik a kortárs orosz írók hatása - ahogy fogalmazott a műről Ács Margit irodalomtörténész.

Ha kedvünk tartja a borongós időben egy kis tizenkilencedik századi, szimbolista időutazást tenni a magyar irodalomban, akkor merítkezzünk meg Gozsdu Elek hangulatprózájában. Íme, egy kis ízelítő:

Odakint sűrű köd gomolygott le a bükkerdő magaslatairól, mintha agyon akarta volna nyomni a kastélyt. A fák, a bokrok, a távolból idefehérlő pavilon arányai mintha megváltoztak volna a köd fátyola alatt: a kis cserjés bokrok nagy erdőknek tetszettek, az óriási hársfák mintha megkisebbedtek volna, a sűrűség mintha ritkult volna, a ritkás bokrok tömötteknek látszottak.  A sűrű köd, mint valami óriás polip, rátapasztotta alaktalan testét a kastély fényes ablakaira, mintha kíváncsian bele akart volna nézni a szobákba, rá akart volna lehelni az emberekre, hogy elrejtse őket, mintha érezte, tudta volna, hogy mindenki, aki abban a kastélyban lakik, egyedül szeretne lenni, láthatatlan akarna lenni, hogy a másikkal ne találkozhassék.”

A cikk első változata 2020.11.28-án született.