Hitelek, követeléskezelés, végrehajtás: mire számíthat az adós, ha baj van?
Ha eleget nézzük az m1-et, akkor beindul az “agytakarítás” és könnyen azt érezzük, hogy ebben az országban nagyjából minden rendben van. De vajon tisztában vannak-e azzal “odafent”, hogy a magyarok többsége mennyire el van adósodva és milyen anyagi gondokkal éli mindennapjait?
Jelenleg a nem felmondott hitelekre törlesztési moratórium van érvényben, ami egyrészt könnyebbség az embereknek (de mennyivel hatékonyabb segítség lehetne, ha Ausztriához vagy akár Izraelhez hasonlóan az állam a kieső bérek 80%-át pótolná, ahogyan a Jobbik is szorgalmazza), másrészt viszont hosszabb távon jelentősebb eladósodottságot fog eredményezni. Tekintettel arra, hogy a magyarok egyébként is el vannak adósodva, ez beláthatatlan következményekkel járhat.
Ha nem jut az ember alapvető szükségleteire elegendő összeg, vagyis gyakorlatilag nem elég a havi bevétele, akkor a nem feltétlenül szükséges dolgokat nem fogja megvenni, például a tízéves kabátjában húzza ki az idei telet is, míg a feltétlenül szükséges kiadásait meg fogja vágni, például rosszabb minőségű élelmiszert vesz. Kimeríti a hitelkártyákat, hitelkereteket, baráti kölcsönhöz folyamodik, aztán már ezek az opciók is elfogynak. A csekkekkel pedig elkezd “sakkozni”. Ahhoz mérten, hogy hol áll a tartozásokkal, mennyire áll fenn a szerződésbontás/kikapcsolás/felmondás veszélye, mindig azt fizeti be, ami a legsürgetőbb. Ez megy egy ideig, de elég egy betegség, munkahely elvesztése, temetés vagy egyéb ok, ami miatt “borul a rendszer”, az egyik szerződést felmondják és ilyenkor sajnos sok esetben több is követi (például felmondják a lakáshitelt a személyi kölcsönből eredő kisebb tartozás miatt).
Az ezt megelőző a szakaszban, amikor már több a csekk, mint a pénz, még nem dőlt be a rendszer, de már beindul a “sakkozás”, sok esetben adósságkiváltó hitelben látja az ember a megoldást. Az viszont komoly veszélyt jelent, amikor a kiváltott hitelkártyák és hitelkeretek újbóli lehívása miatt nem az eredeti tervek szerint alakulnak a dolgok: ilyenkor az adósságkiváltó hitel mellett a hitelkeret törlesztőrészletét és az esetleges “büntetőkamatot” is fizetni kell, ami viszont azt eredményezi, hogy megint meginog a rendszer, majd előbb-utóbb menthetetlenül össze is dől.
Amíg a tartozás a banknál van, addig meg lehet próbálni átütemezést kérni, méltányosságra hivatkozva esetleg a tartozás egy részének elengedésével - érdemes ehhez a Magyar Nemzeti Bank Pénzügyi Békéltető Testületének segítségét kérni, ugyanis ha a bank enged el a tartozásból, az személyi jövedelemadó-köteles lehet, míg ha a Békéltető Testület előtt történik ugyanez, az a vonatkozó jogszabályok alapján SZJA-mentességet élvezhet. Azonban az adósságspirál ezen szakaszának nagy veszélye, hogy az ügyfelek a banki leveleket nem nyitják ki, sok esetben struccpolitikát folytatnak, így ebbe az irányba sokan még akkor sem mennek el, ha egyébként esélyük lenne a tartozás egy részének elengedésére. További probléma, hogy a Testület csak Budapesten működik, így sokan nem tudnak részt venni a meghallgatásokon.
Ha a szerződést a bank felmondta, még mindig lehet részletfizetést kérni tőlük. Ha ez nem történik meg, akkor nagyjából két út lehetséges: követeléskezelőhöz kerül a tartozás, vagy végrehajtóhoz. Azonban a végrehajtási törvényt bár többször módosították, legutóbb éppen 2020-ben, mégis igaz, hogy egy 1994-es, azaz idejétmúlt törvényről van szó, a követeléskezelőkre pedig nem létezik külön törvény, ami a tevékenységüket szabályozná.
A követeléskezelő cégek kezelik a bedőlt hitelek több mint 80%-át. Míg a bankok érdekeltek az ügyfélmegtartásban, addig ezek a cégek már nem. Sok esetben továbbengedményezik a tartozásokat, így bár elméletileg lenne lehetőség megegyezni velük, sokszor vállalhatatlanul rövid határidőket adnak és esetleg újabb eladósodottságba, akár uzsoraszerű kölcsönökbe üldözik az adósokat. Viszont a Nemzeti Eszközkezelő a bedőlt devizaadósokat sok esetben valóban megmentette, különösen a vidéki, forgalomképtelen ingatlanok esetében jelenthetett nagy segítséget, hogy az adósok meg tudták tartani az ingatlanjaikat.
A végrehajtó előtti utolsó kontakt a közjegyzővel történik, aki fizetési meghagyást küld (ennek ellent lehet mondani, akkor bírósági perré alakul az ügy, ez azonban - ha minden szempontból jogszerű a követelés - tetemes perköltséggel növelheti a tartozást). Ezt követően már a végrehajtó kényszerintézkedéseivel találkozhat az adós, ami ingó- és ingatlanvégrehajtás, hatósági átutalási megbízás (“inkasszó”, azaz a teljes jövedelem lehúzása a bankszámláról) és a jövedelem letiltása lehet. Ez már valóban jelentheti azt, hogy az adóst kilakoltatják, elveszíti a jövedelmét, tehát a teljes egzisztenciáját.
Összességében elmondható, hogy a végrehajtók a jelenlegi működési formájukban nem jelentenek megoldást: nem segítik a tartozások hatékony rendezését és a követelések megtérülését, valamint nem adnak mentesülést sem az adósoknak: gyakori, hogy a kamatokkal és felmondási valamint végrehajtási költségekkel emelt tartozást belátható időn belül nem lehet behajtani, vagy éppen az adós nem bejelentetten kényszerül dolgozni, hogy ne tudjanak tőle tiltani, ami viszont a leendő nyugdíjat illetően nem jó megoldás. Az is előfordul, hogy bár a házaspár továbbra is együtt él, de papíron elválnak, 50%-os gyerektartásban állapodnak meg és mivel az előnyt élvez a többi követeléssel szemben, így letiltani már nem marad mit. De ettől még a tartozás nem szűnik meg, csak halmozódik.
Egészen a pozitív KHR-lista megjelenéséig (2011) nem volt olyan rendszer, ami alapján meg lehetett volna állapítani egy személy eladósodottságának mértékét. Az ügyfél bevallásán alapult, hogy mennyi hitelt kapott. A pozitív KHR megjelenése és az ellenőrizhetőség, valamint az adósságfékek beépítése a rendszerbe néhány év múlva egy sokkal tisztább portfóliót fog majd eredményezni. A jövedelemarányos törlesztőrészlet-mutató bevezetése szabályozza, hogy a hitelt felvevő jövedelme milyen mértékben terhelhető, korábban ilyen sem volt. Ezek összességében jó lépések voltak.
A BISZ Zrt. éves tájékoztatója szerint a fizetőképes kereslettel rendelkező társadalmi csoportokban minden 6. személy túl van adósodva, különösen a 32-58 éves korosztály és ezen belül is különösen problémás a 40-45 évesek eladósodottsága. Az, hogy túl sok tartozást halmoztak fel ezek az emberek, azt is eredményezi, hogy nem tudnak a nyugdíjas éveikre tartalékolni, nincsenek megtakarításaik és sok esetben bérelt ingatlanban laknak, ami idős korukra magasabb fokú kiszolgáltatottságot jelenthet. Az is igaz, hogy sok párkapcsolat az ehhez hasonló problémák miatt ment szét, vagy éppen létre sem jött, mert az eladósodott személy hosszasan él egyedül, hiszen nincs, akivel a terhein osztozhatna - ki vállalna közös jövőt egy eladósodott emberrel?
A Covid-válság tehát egy egyébként is eladósodott, bizonytalan helyzetben találta a lakosság nagy részét, a munkanélküliség növekedésével, a munkahelyek elvesztésével ez a probléma csak halmozódik. A hiteltörlesztési moratórium mellett, vagy talán inkább helyette egy olyan ösztönző, támogatott állami programra lenne szükség, ami az ügyfeleket abban segítené, hogy méltányos feltételek mellett, csökkentett kamatokkal és megfizethető törlesztőrészletekkel rendezhessék problémás hiteleiket, elsétálási joggal, azaz ne kelljen életük végéig törleszteniük a régi hiteleiket. Be kellene vezetni a közüzemi tartozásokhoz hasonlóan a védendő fogyasztói státuszt. A “magáncsőd” intézménye bonyolult és bár az alap elképzelés nem rossz, sokat kellene finomhangolni ahhoz, hogy működhessen és hangsúlyt kellene arra is fektetni, hogy ne csak családok, hanem egyedülállók is kedvező feltételekkel vehessék igénybe, továbbá akkor is hathatós segítség legyen, ha nincs ingatlanhitel, “csak” személyi kölcsönök. De mindenekelőtt a magyar béreket kellene felzárkóztatni az uniós bérekhez, vagy legalábbis annak közelébe, mert amíg konkrétan keveset keresünk, addig nem lehet gyarapodni és előre tekinteni, csak roskadozni a terhek alatt.