Orbán, a „zsidóvédő antiszemita”
A miniszterelnökünk az ellentétek egybeesése. Egyszerre tűz és víz, föld és levegő. Ő a plebejus milliárdos, a konzervatív forradalmár, a szektákkal seftelő Mária-tisztelő kriptokatolikus protestáns, és mint kiderült, már antiszemita zsidómentő is. Hogyan történt ez?
Orbán Viktor, a Liberális Internacionálé alelnöke 1998 után mostoha gyermeke lett a progresszív médiának. A választási ciklus végére a baloldal olyan mértékben meggyűlölte őt, hogy az pártállástól függetlenül is sokak számára megdöbbentő volt. Az első Orbán-kormány teljesítménye egyfelől pozitív csalódás volt azoknak, akik rettegtek, hogy a nagyra hízott SZDSZ-ifjúsági tagozat felszámolja Magyarországot, hiszen a Fidesz-FKGP-MDF-kormány lényegesen konzervatívabb volt annál, mint amiben bízhattunk. A rendszerváltás befejezését illetően azonban az eredmények messze elmaradtak az elvárttól. A liberális elit ennek ellenére kiváló érzékkel felismerte, hogy ő lesz a fő ellenfél, és a 2002-es választási vereséget követően ráirányította minden gyűlöletét: miután a MIÉP kiesett a parlamentből, kiadták a jelszót: Orbán az új Csurka! Minden cselekedetét ennek fényében kellett értelmezni.
Orbán ráérzett a néppártosodás ízére. Nem csak megértette, hanem a gyakorlatban is sikeresen alkalmazta a piacszegmentálás művészetét: tudta, ha vissza akar kerülni a hatalomba, olyan portékát kell kínálnia, mely az egész jobboldal számára kelendő. A centrumot megtartva fel kell szívnia a radikális és a szélsőjobbot is.
Cserbenhagyott liberális szavazóit azzal próbálta nyugtatni, hogy valójában ő még mindig a szabadságközpontú gondolkodást képviseli, csak a pökhendi stílusán csiszolt, mert benőtt a feje lágya. Otthagyta nekik Pokorni Zoltánt, a kontraszelektált budai úrigyereket, őt lehetett szeretni helyette továbbra is. Az elkeseredett MIÉP-szavazók megszólítása jelentős mértékben Kövér László feladata lett. Az ő imázsán nem sokat kellett dolgozni a szakembereknek, mióta a színen van, maga a megtestesült népiség és radikalizmus. E kettőt együtt pedig hagyományosan „radikális jobboldaliságnak” tartják Magyarországon - függetlenül e szavak valódi jelentésétől.
Igen ám, de a világot egy erőközpontból irányító, zsidó-szabadkőműves-gyíkember összeesküvésekben hívő voksolók száma messze magasabb, mint ahányan ténylegesen leszavaztak közülük a MIÉP-re. Ki kellett hát alakítani egy olyan kerettörténetet, mely kifejezetten ennek a rétegnek a megszólítására alkalmas, és amely Orbán Viktort globális szabadságharcosként pozicionálja.
Ezzel egyidőben természetesen meg kellett nyugtatni a nagyhatalmak vezetőit, a nemzetközi közvélemény formálóit, de mindenekelőtt a magyarországi zsidó közösség tagjait is, hogy a globális szabadságharc nem egyenlő az antiszemitizmussal, és őket egzisztenciálisan semmiképpen nem fenyegeti a nagy mutatvány.
Az orbáni hintapolitika egyik vérlázító példája, ahogyan a Mágus a hazai zsidósággal játszik. Orbán 2005-ben Izraelbe utazott, ahol meglátogatta Theodor Herzl sírját és testvéri kapcsolatot alapított a Likud párttal. Azóta a kettős beszéd magasabb fordulatszámon pörög: a Fidesz informális csatornáin keresztül nyugtatgatják a gyűlölködésre hajlamos híveket, hogy ő voltaképpen virtigli antiszemita, csak a reálpolitika okán kell barátkoznia a „gyűlöletes néppel”. Hivatalos csatornákon pedig elismerő szavakkal szól a zsidó-magyar kapcsolatokról, és a migrációs válság bajnokaként küzd az ellen, hogy Magyarországon bárki bántalmazza a zsidó közösség tagjait, illetve homoszexuális honfitársainkat.
(Ez a cikk 2017. 07. 28-án jelent meg a Zsúrpubin. De még mindig aktuális.)