Asszony a fronton

Polcz Alaine erdélyi születésű író, pszichológus, tanatológus (a halál és a gyász kutatója), a magyar hospice-mozgalom alapítója. Az egyik első olyan nő volt, aki a nyilvánosság előtt szólalt meg a II. világháborúban elszenvedett erőszakról, amikor a szovjet katonák végigmentek az országon és a nőkön.

Asszony a fronton című művében szikáran, szárazon közli az erőszak tényét. Kolozsváron éltek hideg-rideg, érzéketlen férjével, aki a nászúton megcsalta és tripperrel fertőzte meg ifjú, 19 éves feleségét. Kolozsvárról Csákvárra menekültek, mert Kolozsvár tűz alá került - a háború után tudták meg, hogy Kolozsvár mindösszesen 1 napig volt tűz alatt. Az Esterházy-kastélyban szolgált a férj, János édesanyja. Kezdetben bőségben éltek, mindenük megvolt, azonban hamarosan menekülniük kellett és az élelmiszerkészleteik is kifogytak. A férjét elhurcolták, egyedül kellett helytállnia magáért és idős anyósáért. Az átélt borzalmakról szól a regény - megrázóan és megrendítően. 

A szovjet katonák erőszakolták a magyar nőket, életkortól függetlenül. Vadak voltak és megállíthatatlanok. Sok esetben a nők gerince eltört az erőszak következtében, legtöbbször egymás után többen. Napokon, heteken keresztül. Közben a nők éheztek, mosdási lehetőség az óvóhelyeken, pincékben, nyári konyhákban nem volt, sokan zsúfolódtak össze ezeken a kis, szűkös, hideg helyeken - a házakat a katonák foglalták el, összetörve és szétzúzva mindent. Az alsóneműikbe beleszáradt a vér, a hajuk foltokban hiányzott, össze voltak törve testileg és lelkileg Nemcsak nemi betegségeket, de tetveket is adtak át, lapostetűt, fejtetűt és ruhatetűt egyaránt. “Átmentek rajta az oroszok” - csak így lehetett erről a rettenetről beszélni, suttogva, titokban.

A háború alatt átélt borzalmakról, a nemi erőszak kegyetlenségeiről szól Pető Andrea könyve is, az Elmondani az elmondhatatlant. Andrea több mint 20 éve kutat a témában, érzékenyen és tisztelettel ír a könyvében. Akárcsak Skrabski Fruzsina Elhallgatott gyalázat című filmjében, amit szintén érdemes megnézni. 

Miért kezelték évtizedekig tabuként a témát? Nos, egyrészt a “felszabadító” vörös hadsereg, a “baráti” Szovjetunió bűneit elhallgatták, nem volt megengedhető, hogy őket ilyesmivel hozzák hírbe. Másrészt pedig a szégyen miatt, ami sokszor a saját családjukban is utolérte az áldozatokat, még ott sem beszélhettek róla szabadon, nem kaptak támogatást. Polcz Alaine így ír erről:

 – Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel. – Nálatok is? – kérdezte anyám. – Igen – mondtam –, nálunk is. – De téged nem vittek el? – kérdezte anyám. – De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább. Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva: de miért hagytad magad?

– Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább. Az egész kérdést nem éreztem sem fontosnak, sem érdekesnek.

Erre valaki könnyedén és tréfásan kérdezte: sokan? – Nem tudtam megszámolni – mondtam, és ettem tovább. – És képzeld el, tetű is volt a pincében – mondta anyám. – Nálunk is – mondtam én. – Te csak nem lettél tetves? – kérdezte anyám. – De igen – feleltem én. – Hajtetűtök volt? – kérdezte anyám. – Mindenféle – mondtam én, és ettem tovább.

Aztán más dolgokról beszélgettünk.

Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta: kislányom, ilyen csúnya vicceket ne csinálj, még elhiszik!

Ránéztem: anyukám, ez igaz! – Anyám sírni kezdett és megölelt. Akkor azt mondtam: anyukám, mondtam, hogy mindenkit elvittek, hogy minden nőt megerőszakoltak! Azt mondtátok, itt is elvitték a nőket.

Igen, de csak azokat, akik kurvák. És te nem vagy olyan – mondta anyám. Aztán rám borult és könyörgött: kislányom, mondd, hogy nem igaz! – Jó – mondtam –, nem igaz, csak úgy vittek el, betegeket ápolni.

És miért fontos, hogy beszéljünk erről és ne lehessen többé tabu? Nos, egyrészt mert a kommunizmus bűnei még mindig nem lettek teljes mértékben feltárva és ahogy az idő halad, ez egyre kevésbé lehetséges, hiszen meghalnak mindazok, akik még beszélhetnének róla. Ugyanakkor szinte minden magyar család hordoz olyan sebeket, transzgenerációs örökségeket, amelyek ha feltárásra kerülnek, gyógyulnak, segíthetnek abban, hogy a következő generációnak már könnyebb legyen, kevesebb terhet kelljen hordozniuk.

(A cikk első változata 2021.02.07-én jelent meg.)