Kéri László: Hogy egy miniszterelnök legyen ennyire álnaiv, tájékozatlan, és tapintatlan, az már több mint megdöbbentő

A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri!


Zsúrpubi: Eltelt az év első negyedéve, és eddig nem sok örömre volt okunk.

Kéri László: Igen, de csak március legutolsó napjáig volt ez így, mert akkor este a legilletékesebb helyről megkaphattuk a REMÉNYT, miszerint „a nyarunk pedig szép és vidám lesz”. A kormányfő ugyanis ezen a - kétszeresen is emlékezetes, ünnepi, mondjuk így: évfordulós - napon örvendeztette meg híveit ezzel az örömhírrel. Bár ennek az optimizmusnak az értékéből a szememben igen sokat levett a figyelmetlensége, amikor úgy igyekezett derülátónak mutatkozni, hogy ezzel együtt vérforralóan tapintatlan is volt.

ZSPB.: Mire gondolsz?

K.L.: Arra, hogy még miniszterelnökként sem csúszhatna ki senkinek a száján az a kijelentés március 31-én este, hogy „a győzelem kapujában állunk”. Még akkor sem, ha utána, némileg tán észbe kapva hozzá is teszi, hogy most még az elhunytakért kell imádkoznunk.

Azért nem beszélhetett volna semmiféle győzelemről, mert akkor már pontosan tudhatta, hogy az egy éve tartó járványnak éppen ezen a napon könyvelhettük el a legfeketébb, leggyászosabb napját, amikoris először emelkedett a vírus miatt elhunytak száma háromszáz fölé. Lakosságarányosan pedig a világ élvonalába kerültünk. S amikor beszélt, már azt is pontosan kellett látnia, hogy a mögöttünk hagyott nyolc-tíz nap halmozott adataiból minden korábbinál vészesebb állapotok rajzolódtak ki. Értem én, hogy ha valaki gyakorló politikus, akkor szinte üzemszerű követelménynek hiszi a vágyai, valamint a valós folyamatok összekeverésének állandósuló kényszerét. S a konkrét helyzetben még azt is érteni vélem, hogy minden lehetséges fórumon és eszközzel szeretné önmagáról azt a képet sugallani, mint akinek a nap huszonnégy órájában csakis a járvány elleni védekezéssel telnének a másodpercei. Mindez bőven belefér abba az évtizedes tapasztalatba, amit már 2010 óta megszokhattunk: hogy t.i. a felvetődő problémák legfontosabb intézési módja a kommunikációs hadjárat. Csakhát lennie kellene minimális ízléskorlátoknak is. Ebben az állandó önfényezésben akad egy igen súlyos stílusbéli és egy még jelentősebb gyakorlati probléma is.

ZSPB.: Kezdjük akkor a stílusbélivel!

K.L.: Részben már elmondtam, de egy másik példával talán még érzékletesebbé tudnám ezt tenni. A riporter tétován megjegyzi, hogy az egészségügyiek hónapok óta megállás nélkül dolgoznak, naponta legfeljebb négy órát alszanak, így a végső kimerültség határán élve állnak helyt.

Ilyenkor egy kormányfő nem állhatna elő azzal, hogy én is... én is… én is csak négy órát alszom, mert… Mert nem ugyanaz a felelősség a haldokló mellett, az éppen megoperálandó mellett szédelegni  a fáradságtól, és nem ugyanaz az emberi felelősség úgy nem kialudni magad, hogy éppen elugrottál a Föld másik odalára felavatni az üzbég-magyar burgonyakutatót, vagy még azon  a héten egybegyűjteni a két másik, helyét kereső, szélsőjobb európai politikus-partneredet, és semmitmondó sajtótájékoztatón beszélni arról, hogy ezúttal is hiába gyűltetek egybe.

Egyfelől valóban el kellene ismerni, hogy Orbán Viktor fantasztikus munkát visz végbe, s talán még az is igaz, hogy ezt hétről hétre teszi. Másfelől viszont nem kellene úgy feltüntetni, mint aki mindezt a mi védelmünkben teszi, mert ez egyszerűn nem igaz. Ha megnézzük például az elmúlt egy hét kormányzati döntéseit, akkor láthatjuk, hogy a kabinet elmúlt heti lépéseinek nagy részének alig volt köze a járvány elleni védekezéshez.

ZSPB.: Mint például?

K.L.: Mint például az érthetetlenül sürgősen keresztülhajszolt egyetemi átalakítási reform, s az ehhez kapcsolódó jogalkotási lelemény a közhasznú társaságokról. Tudja-e bárki is a választ arra, hogy miért is kellett ezt még március 31-ig nyélbe ütni? A sok lehetséges magyarázat között én azt is megfontolandónak vélem, hogy addig kell kész helyzetet teremteni, amíg a diákok nincsenek és nem is lehetnek érdemi tiltakozási helyzetben. Ha visszatekintünk az SZFE sorsát intéző, tavaly nyári döntéskere, valamint a következményeire, akkor ez akár nagyon is hihető magyarázat lehet.

Aztán nézzük csak meg, hogy az egyre nagyobb hiányokkal küzdő költségvetésben megint olyan sok-sok milliárdos forrás-átcsoportosításról döntöttek, amelynek szerkezetében nyomát nem találni a járvány elleni védekezésnek. Viszont nagyon is egyértelműen folytatódik a korábbi trend, miszerint a politikai kedvencek, a választások előtti célcsoportok kistafírozása minden egyéb megfontolást megelőző kormányzati szempont.

A járvány legrémesebb adatainak tetőzése idején valóban időszerű újabb 25 milliárdot templom-rekonstrukciókra adni vagy/és a sportlétesítmények elszálló költségvetését pótolni. Demeter Szilárd birodalmát tovább erősíteni, az MMA-t tovább támogatni, a faluprogramot úgy tovább erősítgetni, hogy még a korábbi, képtelenül nagy összegekkel sem tudtak elszámolni. És újabb milliárdokat adni a vadászati világkiállításra… Folytassam? Nézzük meg a legutóbbi két hét közlönyeit és tételesen is bárki ellenőrizheti mindazt, ami miatt én itt füstölgök.

ZSPB.: Vagyis, a járvány elleni védekezés heroizmusa nem több mint kommunikációs póz.

K.L.: Talán ennél összetettebb választ kéne adnom, mert lehet, hogy születnek a vírus elleni védekezéssel kapcsolatban is fontos döntések, főleg az beoltottság minél szélesebb körű kiterjesztése érdekében. Csak az a helyzet, hogy a védekezés egésze az elmúlt egy év során rendre jóvátehetetlen késlekedésekkel zajlik. És ennek az értelmezésében számomra megvilágító erejű volt az elmúlt heti kormányfői interjúkban az az ártalmatlannak tetsző, de nagyon is a lényegre utaló gesztus, amit Orbán öntudatlanul is produkált egy tétovázó riporteri ellenvetés kapcsán. A kérdező hölgy meg merte jegyezni, hogy a pedagógusok nem értenek egyet az április 19-i iskolanyitással, mert addig legfeljebb csak az egyik oltást kaphatják meg. Erre a kormányfő: „az első oltásom megkapása után másnap már bementem dolgozni”. Az ám! És a riporterhölgy nem meri, vagy nem tudja neki azt mondani:

Drága miniszterelnök úr! Mit gondol, mekkora lehet a különbség aközött, hogy Ön legfeljebb a lelkeket meg az emberek szellemét fertőzheti tovább a zavaros eszméivel és féligazságaival, de fizikailag talán veszélytelennek tetszik lenni a karmelita kolostorban, ahol folyamatosan tesztelnek? A pedagógus viszont állandó vészhelyzetben kénytelen dolgozni.

Lehet, hogy a riporternek ez talán nem jutott eszébe… Ám az, hogy egy miniszterelnök legyen ennyire álnaiv, tájékozatlan, az már több mint megdöbbentő. Vagy egyszerűen csak nyegle volt, és ezt a szóbeli helyzetet sem volt képes elviselni anélkül, hogy ne önmagát hozza ki belőle győztesként. Hisz’ „a győzelem kapujában állunk” - ő mindenképpen és mindig ott áll, ezt tudjuk. Egyszer már végre be is léphete azon a kapun, legalább azt is megláthatná, hogy mire meg a győzelmével.