Kéri László: A magyar demokrácia jelene és jövője szempontjából nagyon veszélyes helyzetet látok kialakulni
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét. Itt a Heti Kéri!
Zsúrpubi: Mintha megállt volna a legkedvezőtlenebb adatok szerinti növekedés, sőt, mintha a görbe lefelé hajlana.
Kéri László: Igen, ugyanakkor számos szakember arra figyelmeztet, hogy ezek az adatok még minden tekintetben kedvezőtlenek és veszélyekkel telített helyzetekről tanúskodnak, ezért nagyon nem mindegy, hogy egyetlen vagy több, alapvető szempontot figyelembe véve alkotunk-e ítéletet. Az oltások tömegessé válása valóban imponáló, de jónéhány mutató szerint az általános helyzet még annál is törékenyebb és legalább annyira tragikus fejleményekkel fenyeget, mint február második felében, amikor a harmadik hullám kitört.
ZSPB.: Orbán Viktor mindenesetre megint kiutat mutatott: még hat hét és „kinn leszünk a vízből”.
K.L.: Ezt valóban százszor is hallhattuk a hét utolsó három napján, azért fűznék hozzá némi tamáskodó megjegyzést. Ehhez hasonló, viszonylag rövid és könnyen belátható időpontokkal összekapcsolt víziót, ígéretet az elmúlt tizennégy hónap során már tucatnyi alkalommal hallhattunk Orbán Viktortól. Ezek mindegyike nemcsak pozitív és hihető ígéretnek tűnt, hanem épp úgy alkalmas volt a társadalom többsége veszélyérzetének az elaltatására, mint az egyszemélyes megváltó szerepének szüntelen sulykolására.
Orbán lényegében kisajátította és állandósította a „jó hírek hozójának” fölöttébb jól gyümölcsöztethető szerepkörét.
Ezzel a helyzettel azért többféle gond is van. Ezt a kedvező pózt csakis olyan körülmények között lehet eredményesen felmutatni, ha nincs semmiféle kockázatod arra nézve, hogy kellemetlen kérdésekkel elronthassák a magán örömödet. Magyarán, igen könnyű úgy a jó hírek elsőszámú tolmácsolójának lenni, ha nem kell figyelembe venned az adott helyzethez szervesen hozzátartozó, riasztó fejleményeket. Ha biztos lehetsz abban, hogy csakis a sikeres oltási kampányról kell beszélned, akkor nem kell számot adnod arról az esélyről, hogy a május végére beígért négymilliónyi beoltott mellett miféle kockázatokat jelenthet továbbiakban a be nem oltott többség létezése. Ha csak a járványhelyzetre szűkíted az ünnepi hangvételt, akkor nem kell arról sem szót ejteni, amit egyre több egészségügyi szakember feszeget már: hogy lényegében egy éve nincs lehetőség a hagyományos krónikus betegek megfelelő ellátására, s ennek az áráról egyelőre fogalmunk sincs. S ha majd hat hét múlva mégsem leszünk ki a vízből, Orbán akkor is talál majd lehetőséget másféle összefüggések közepette ünnepeltetni magát a sikeres járványkezelő pózában, mert mindig akad olyan adat, amire joggal hivatkozhat.
ZSPB.: Mintha nem lennél nagy híve ennek a pénteki médiarítusnak.
K.L.: Nem, és egyszer erre a jelenségre is érdemes egy hosszabb bekezdést szánnunk. Az elmúlt egy év során véglegesen rögzülni látom azt a fajta politikai kommunikációs szerkezetet, amelyben az egész hazai közélet - kényszeresen - lényegében a miniszterelnök exkluzív megszólalásai körül forog. Ma már természetessé vált, hogy Orbán kockázatmentes megszólalásai adják meg az egész politikai élet mozgását, és mindenki természetesnek tartja, hogy a fontos döntések előzetes - többnyire meglehetősen homályos - beharangozásának a hosszú, pénteki monológok lettek az elsőszámú fórumai. A jó hírekről is itt értesülhetünk, a gondok csíráiról is, s majd a beosztottak dolga lesz később a valóban lényegi következmények kifejtése. Nem folytatnám tovább ezt a kritikát, mert a lényeg talán ebből is megérthető: e megoldással a kormányfő véglegesen kiemeli magát a valós diskurzusok világából. Onnét, ahol még természetes volt a kérdés és a kérdésre adott válaszok rendszere, a vélemények eredendően különböző jellege és az a tény, hogy a többség számára elfogadható végeredmény leginkább diskurzusban alakulna ki.
Elvileg ezért volt valaha a parlament, meg a sokszínű média, ma már egyikkel sem kell komolyan számot vetnie, ezért aztán meg is engedheti magának azt a luxust is, hogy egyoldalú, a maga szándékai által diktált világkép jegyében hetente médiaeligazítást tartson. Mi pedig szabadon csócsálhatjuk a féligazságait a következő péntekig, amikor megkaphatjuk az újabb közéleti rágcsálnivalónkat.
S amíg ez így lesz, addig esélyünk sem lesz arra, hogy a valóban sorsdöntő, hosszabb távon is életbevágó kérdések felett vitatkozhassunk. Orbán Viktor 2010 óta szisztematikusan kísérletezett azzal, hogy a közéleti/politikai kommunikáció minden egyes eresztékében az általa fontosnak tartott kérdések körül forogjon, akármit is gondolnának mások. E cél érdekében már a kezdet kezdetén átalakították az egész médiaintézményrendszert, majd később pedig a tartalmakat is. Mára Orbán Viktor elérte, hogy ezt a képtelen helyzetet a magyar társadalom többsége rendben lévő állapotnak véli. A járvány egy éve minden korábbihoz képest még erősebb támasztékot nyújtott neki ahhoz, hogy ez az állapot ne is változzék. Ma már természetes, hogy minden fontos kérdésben a kormányfő egyedi megszólalásaiból kell megtudnunk a lényeget. S ha ezeken a fórumokon nincs kérdés, akkor maradnak a tíz szinttel alacsonyabb kompetenciával rendelkező mellékszereplők.
ZSPB.: Mint például?
K.L.: Mondok rá három friss példát, talán így világosabbá tehető e helyzet képtelensége. Ha Orbán a kitüntetett helyeken nem kap egyértelmű kérdéseket, akkor nem is lesz azokra válasz. Ha nem lehet tőle tárgyszerűen megkérdezni, hogy miért is lett annyira sürgős ennek a teljesen előkészítetlen kínai egyetemnek az itteni betelepítése, ráadásul képtelen indokokkal, akkor majd kinevezi azt a Palkovicsot teljeskörű felelőssé, aki ilyen magyarázatokkal már sem az MTA bedarálásakor, sem pedig az egyetemi szféra átalakításakor nem tudott és nem is akart szolgálni. És akkor marad a süketelés és mellébeszélés, legalább hamar megy el a kedve minden éritettnek attól, hogy bármit is megtudhasson.
Ha nyilvánvalóvá válna egy-egy döntésnek a sunyi és leplezetlenül fővárosellenes jellege, akkor sem Orbán kap érdemi kérdéseket, hanem körbe mozgathatja azt a három-négy bábfigurát, akiről csak találgathatjuk, hogy miben is lehet tényleges döntési lehetőségük. És a média meg a közvélemény heteken át szálazgatja, hogy ki, mit is mondott? És nem derül ki semmi érdemi, de megmarad a tiszta politikai haszon, az ellenzéki vezetők lejáratása.
(Nevezhetjük ezt Lánchíd-modellnek is, mert ez a „megoldás” ott lett ez igazán bejáratva.) Ha kiderülne esetleg a vakcinák és egyéb külföldi beszerzések körüli valós helyzet, és ezeknek fölöttébb gyanúra okokat adó háttere, meg még az is, hogy nem annyi és nem onnét jön, mint amit megígértek, akkor a végső pillanatban mindig lehet Szijjártó páratlan arroganciájára számítani. És arra is, hogy nincsen az a média, az az ellenzék, az a külföldi sajtó, ami nem pattanna le erről a szilárd és megbonthatatlan nyilvánosság-elhárító felületről. Ő maga ugyanis a nyilvánosság, az általa létrehozott és elképzelt módon, az általa uralható mezőben - korlátlanul. (Mindeközben pedig átlátszó módon beégünk a kínaiakkal kapcsolatos vétónkkal az uniós színtéren. Erre sincsen válasz, igaz, kérdés sem volt.) Összegezve, fölöttébb érdekes és a magyar demokrácia jelene és jövője szempontjából igencsak alapvető veszélyekkel terhes helyzetet látni kialakulni és - sajnos - stabilizálódni is.
Adott egy olyan kormányfő, aki ki lett emelve a közéleti diskurzusok teréből, ő döntheti el, hogy mikor, miről hajlandó beszélni. Ezzel azt is eldöntheti egy személyben, hogy mi fontos az országnak és mi nem. Adott tovább néhány kormányzati szereplő, aki mindenféle kockázatok nélkül háríthat, lebukhat, s ha kell még hazudhat is, mert úgysem lesz semmiféle következménye. Őket már kérdezni is lehet, de ez sem több a látszatnál.
Az ő dolguk, hogy a kormányfő helyetti nyilvánosság-elhárítás feladatát elvégezhessék. S adott néhány szakosított, ilyen-olyan szóvivő, akitől bármit is kérdeznek, mindenre ugyanazt a három-négy mondatot válaszolja és/vagy az ellenfeleiket simfeli. Ezt a hármas szerkezetet szolgálja ki hazánkban a „közszolgálatinak becézett” médiavilág, s ezért egyáltalán nem kelthetett meglepetést az a minapi hír, miszerint a magyar lakosság elsöprő többségének nincs reális és tárgyszerű képe arról, hogy a tizennegyedik hónapja tartó járványnak miféle tényleges ára, gazdasági, egészségügyi és szociális következményei vannak. Honnét is tudhatná? Marad a közvetlenül megszerezhető saját tapasztalat, ami viszont az elszigeteltség 14 hónapja során semmiképpen sem állhatott össze szélesebb hatókörű réteg, netán társadalmi tapasztalattá. Még nem. S attól tartok, hogy e lehetséges veszélyforrással azok is tisztában vannak, akiknek legalább annyira érdekük a válságra való hivatkozással életben tartható korlátok fenntartása, mint az, hogy e kivételes helyzetből a lehető legnagyobb hasznot húzhassák.