Könnyed sanzonok és a húszas évek kupléinak világa - Bródy László lírája

Bródy László 1897-ben egy sátoraljaújhelyi, kilencgyermekes zsidó család legifjabb gyermekeként született. Később jogi tanulmányokat folytatott és ügyvédi irodát is nyitott Budapesten. Verseket azonban mindvégig költött. Hazátlanul című költeményét számos nyelvre lefordították, héberül, jiddisül és angolul is bejárta a világot.

Bródy László lírája olyan, mint egy lágy harmóniákkal teljes, őszi utazás valamilyen színpompás ligetben. Néhol giccses, néha már egy kicsit túlzottan édeskés, de a könnyed, finom és kellemes hangzású sorok magával ragadják az olvasót. Ezeket a verseket énekelni kellene, akár magányos nők lila orchideás virágcserepekkel díszített ablakpárkányai alatt elhangzó szerenádok is lehetnének.

A huszonötödik ucca című verseskötet például szép számmal tartalmaz az említett hangulatot árasztó versszakokat. Bródy László szépen, melankolikusan dalol, akkor is, ha túl nehéz vagy éppen túl könnyű az élet.

Lelkembe vág a vágyak ostora/ Verlaine kocsmáit nem látom soha” – sóhajt fel a lírai én az Utazni című versben. Nem sokkal később már filmszerűen peregnek a képek a Színház című költemény első strófájában: „Nektek csak kóc, aranyfüst, festék/ bengálifényű tarka esték,/ apró öröm, profán kis ünnep./ De nekem színek, lázak, évek.”

Aztán a Parnasszus kávéház márványasztala köré sereglő ifjú sasok indulásáról énekel a poéta és átadja magát a szerelmes versek sodró áradatának. Könnyes búcsúlevelek zárósorainak rímelő poémái is lehetnének ezek a versek, ahol egyszerre gyötrő a magány, a társtalanság fájdalma, máskor pedig a szenvedélyes szerelem dúlja fel a költő lelkivilágát.

Szörnyű ez a zord magány, / vér csorog a hold nyakán” panaszolja a néhol megmosolyogtatóan gyermekded költői képeket is rejtő, a húszas évek kupléinak nyelvezetét idéző lírikus. A kötet utolsó két nagy akkordja nyári és őszi hangulatképekben dúskáló verseket tartalmaz.  „Vadszőlős tornác, nézzed csak, beh szép,/ nyár csókolja az október kezét.”

A diszkréten bájos frivolságok szentimentális lírikusának is nevezhetnénk Bródy Lászlót, akinek kevéssé ismert versei a derűs percek és pillanatok, múló szomorúságok rímelő krónikái, amik játékosan nevettetni, szórakoztatni akarják a befogadót: „Egy könnyű csók, nem vad, nem csapodár,/ a válladon egy katicabogár

Milyen kár, hogy nem fedezték fel líráját korabeli dalszerzők, hisz amolyan Duna-parti magyar sanzonok lehettek volna, a néhai füstös, tarka Budapesten.