Így töltötték a karácsonyt Budapest ostromakor az evangélikus lelkész által bújtatott gyermekek – Sztehlo Gáborra és segítőire emlékezünk

A Magyar Evangélikus Digitális Tár bárki számára hozzáférhetővé tette Bartosné Stasny Éva Háborúban békességben című kötetét, ami a Bogár utcai gyermekotthon lakóinak csodás megmeneküléséről szól. A könyv előszavát Horváth Ádám rendező írta, aki a háború után került Sztehlo Gábor, evangélikus lelkész intézetébe és lehetett felnőttként jó barátja. A lelkész embermentő munkájáról már korábban portálunkon jelentettünk meg cikket, most az üldözött gyermekek azon negyvenöt fős csoportjának Budapest ostromakor átélt karácsonyi emlékeit idézzük fel, akik átmenetileg a Rózsadombon, a Bogár utca 29. szám alatt található villában lakhattak.

Stasny Éva - a kötet szerzője - Benes Lujza gyógypedagógussal karöltve vezette ezt a második kerületi otthont, ahol közel félszáz, főként kamasz fiú mindennapjait próbálták békéével, szeretettel megtölteni. Tervezett napirend szerint éltek a villában a gyermekek, ahol a tanuláson kívül kisebb műsoros előadásokra, faliújságok szerkesztésére, kánonéneklésre is jutott idő.  A kertes ház kapuján ott volt a Vöröskereszt védelmét hirdető tábla, de azért óvni kellett a gyerekeket attól, hogy nagyobb feltűnést keltsenek, vagy véletlenül a kapunk kívül keveredjenek.

Hogyan telt az említett Bogár utcai gyermekotthonban a gyerekek karácsonya Budapest ostromakor?     

Szenteste a nagyfiúk felállították a fenyőfát. Az ünnepi vacsora után mindnyájan körülálltuk a fát, és ragyogtunk az örömtől. Gyermekeink nem csupán egymástól, hanem a központból is kaptak ajándékokat. Az otthonvezetők ünnepségén Sztehlo Gábor arról az igéről prédikált, hogy „ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet…” (Lk 2,10). Ez a bibliai vers valóra vált az életemben. Nem volt félelem a szívemben azokban a napokban. Csak mentem, tettem a dolgomat a gyermekeimért. „Természetes” volt számomra, hogy Isten vezet. „Csendes éj…” – énekeltük együtt áhítattal. Mindenki ismerte ezt a dalt, ha nem hazulról, akkor az iskolából vagy a rádióból. Soha nem került szóba közöttünk, hogy ki milyen vallású, de hiszem: ezek a gyerekek megérezték a mi hitünket, azt, hogy ebben az otthonban velünk lakik az Isten, és a karácsony Jézus „születésnapja” – olyan nagy ünnep, hogy akkor nem csupán egy-egy gyerek, hanem mindenki kap ajándékot.

Kilényi Tomi így vall erről az estéről a naplójában:

„Délután 1/2 5-kor lejöttünk az ebédlőbe. Egy gyönyörű karácsonyfa állt, és egy asztal tele csomagokkal. Egy másik asztalon óriási bukták. És még egy asztal tele zacskókkal, amelyekben cukrok voltak. Mikor fölmentünk, megnéztem, mit kaptam. Kaptam egy kisnyomdát, egy doboz színest, egy noteszt, egy fogport. Elhatároztam, hogy Évinek [Tomi nővére, akkor a Bérc utcai otthon lakója] viszek egy csomagot. A csomagba beraktam a kis Bibliát, mert kaptam Dolly nénitől egy nagyot, a nyomdát, a cukrot stb. és szépen becsomagoltam. Gondoltam, hogy holnap elviszem. Este sokat gondoltam Anyura.” Az „éjféli” (kb. este 6 órakor tartott) miséről hazatérő házgondnok csendben félrehívott bennünket azzal, hogy egy rettenetes tank áll a Belvedere épülete előtt…”

Röviddel karácsony után, december 26-tól azonban az ágyútámadások miatt az otthon lakói már a pincében, félelemben és reszketésben töltötték  az év végét.

Lassan nyolcvan évesek lesznek Budapest ostromának karácsonyi emlékei. Sztehlo Gábor és segítőinek áldozatos és önzetlen gyermekmentő munkájának híre azonban még mindig nem elég közismert. Pedig újra és újból beszélni, olvasni, írni kellene arról a be-és elfogadó szeretetről és hősies munkáról, ami többezer gyermek életét mentette meg.