Kéri László: Nem akar szűnni az oktatási válság
A #hetikéri rovatban a hazai közélet egyik legérdekesebb egyéniségével, politikai gondolkodójával, Kéri Lászlóval beszélgetünk hétről hétre a legfontosabb történésekről. Azt megígérhetjük, a politológus soha nem rejti véka alá a véleményét.
Zsúrpubi: A múlt héten is folytatta a parlament a kötelező feladat megoldását.
Kéri László: Igen, hétfőn beterjesztettek egy újabb törvénycsomagot, amellyel a korrupciós veszélyek kiküszöbölésének minden korábbiakhoz képest komolyabb szándékait szerette volna a kormány kifejezésre juttatni. Új intézmények, új garanciák, hangzatos ígéretek sorjáznak, de azt még nem tudhatjuk, hogy ez a felgyorsított törvényhozás alkalmas lesz-e az évtized-hosszúságú időszak során felgyülemlett bizalmatlanság eloszlatására. Az első reakciók mindenesetre meglehetősen óvatosak. Mégis azt hiszem, hogy ez a parlamenti roham egyértelműen igazolhatja a brüsszeli pénzek megszerzéséhez fűzött remények komolyságát. Meg persze azt a tényt is, hogy a kormányzat néhány hét alatt szeretné korrigálni mindazon kifogásokat, kritikákat, amelyekről csaknem egy évtizede folyamatosan tudomása van. Ám mindig abban bízott, hogy e kritikákat kellően látványos szóvirágokkal véglegesen is semlegesíteni lehet. Most, ezen az őszön derülhetett ki számukra egyértelműen e kettős játszma kudarca. A sajtóvisszhangot és az egyéb közvélemény-reakciókat figyelve az az érzésem, ez az őszi politikai klíma nem különösebben kedvez annak, hogy ezt a kormányzati szándékot és törekvést széleseb körű érdeklődés és elismerés kövesse.
ZSPB.: Miért is nem?
K.L.: Legfőképpen amiatt, mert ezen a héten is minimum három olyan témakör, konfliktuszóna, ügyhalmaz kötötte le a figyelmet, amelynek az árnyékában már szükségképpen nem juthat kellő energia, figyelem, más - amúgy igen fontos - kérdések alaposabb megvitatására.
A háború sodrában újabb és újabb fordulatok idegesíthetik az amúgy is zaklatott közvéleményt, itthon pedig az infláció mindennapjaival való kényszerű „barátkozás” mellett nem akar szűnni az oktatási válság, sőt, ez utóbbi mintha egyre szélesebb körű nyugtalanságoknak lenne az apropója.
ZSPB.: Kezdjük akkor az oktatással!
K.L.: Tulajdonképpen az egész, mögöttünk hagyott hetet kimerítően és kellő érzékletességgel lehetne önmagában is mindazzal összegezni, ami a tanügyben történik. Szerdán egészen példátlanul nagy tömegeket megmozgató akciósorozat tanúi lehettünk, amelyre az esti, Kossuth téri nagyszabású tüntetés kellő nyomatékkal tette fel a koronát. A rendszerváltás kezdetéig visszatekintve is nagyon ritkán találhatnánk példát arra a sokszínű, páratlanul tarka összetételű tömegeket megmozgató politikai részvételi eseménysorra, mint amit ezen a napon az ország megtapasztalhatott. A reggeli élőlánc az egész újkori magyar tiltakozási mozgalmak egyik legemlékezetesebb és politikai hangulatában is különlegességeket felmutatni képes eseménye lett, nem beszélve arról, hogy az előzetesen számított részvételhez képest sokkal nagyobb résztvevői kört tudtak megmozdítani.
A későbbi hídfoglalás és az esti demonstráció is azt igazolja, mintha a kormányzat még mindig nem lenne képes kellő komolysággal felfogni mindazt a tehetetlenségi és csalódottsági élménytömeget, ami a közoktatásban hosszú évek óta halmozódik. Vagy, pontosabban mondva: nem képesek mindennek a hosszabb távú politikai következményeit levonni.
Talán arra is érdemes utalni, hogy a hivatalosság egyelőre a nevetséges és alacsony hatékonyságú fegyelmezési döntéseivel volt csak képes magát észre vetetni. Akaratlanul is mindent elmond egy hatalmi szerkezetről mindaz, amit ilyenkor tesz, illetve nem tesz. Fenyegető hangú elbocsájtásokkal, megtorló szándékú hatalmi demonstrációkkal közelíteni mindahhoz, ami mögött százezrek életét megkeserítő, mindennapos kudarcok tömege rejlik.
E nagyszabású szerdai demonstrációs nappal párhuzamosan láthattunk a héten még több, szintén ide tartozó megmozdulást is, ahogyan egyre szélesebb körökben igyekeznek kiállni a meghurcolt tanárokért.
A hétvége záróhíre pedig az, hogy az pedagógus-szakszervezetek október közepére már országos sztrájk meghirdetésével léptek elő. S még valami, aminek a későbbiekben még komoly jelentősége lehet. A megszokott tüntető tömegek életkori metszetében korábban az idősebb korosztályok domináltak, ám ezen a héten a résztvevők között meghatározóak voltak a tizen-és huszonéves korosztályok, aminek a jelentőségét aligha lehet túlbecsülni.
ZSPB.: Következik a sorban az infláció…
K.L.: Ha bárki visszanézné a heti krónikáinkat, láthatná, hogy csaknem egy éve már, folyamatosan igyekszünk hírt adni e kedvezőtlen fejleményről. Ezen a héten is akadt rá okunk, mert a nagyközönség a hírekből arról is értesülhetett, hogy a hazai pénzromlás megelőzi az euróövezetben kimutatottakét. Amiből közvetett módon is igazolható annak a kormányfői kijelentésnek a cáfolata, miszerint az áremelkedésekért kizárólag a háború meg a szankciók lennének felelősek. Hát, nem így van, mert a hazai infláció megállíthatatlan növekedése mögött tucatnyi, hazai eredetű kormányzati döntés hatása erősebben érvényesül, miként a forint árfolyamának rendszeres romlása mögött is. De még nagyobb gond az, hogy a nagyközönségnek nem kell járatosnak lennie a nemzetközi összehasonlító adatok értelmezése terén, az is elég, ha a mindennapos bevásárlása során arra is emlékszik, hogy az év elején mennyit kellett fizetni ezért, azért. Egyik portál utána járt annak, hogyan alakultak a szeptemberi élelmiszerárak és úgy találta, hogy még soha nem volt olyan mértékű áremelkedés, mint az elmúlt hónapban. És az átlagos magyar polgárnak is hasonló tapasztalatai vannak, mint amit ez a portál szakszerűen megmért. Egyszóval, az a véleményünk, hogy
a fogyasztói árak megállíthatatlan növekedése - együttesen az energiaárakért fizetendő számlákkal – lassanként létrehoz egy olyan közhangulatot, belpolitikai klímát, amelynek a keretei között hajlamosak lesznek az emberek a korábbi problémáikat is egészen másféle keretek között felfogni, mint ahogyan minderről akár még tavasszal, a választások előtt gondolkodtak.
Érti és tudja már ezt a kormány és maga Orbán Viktor is, de egyelőre azt hiszik, hogy minden megoldható azzal, ha a háborút, Brüsszelt és a szankciókat hozzák fel magyarázatként és állítják bűnbakként.
ZSPB.: Háború pedig tényleg van.
K.L.: Sőt, olyannyira van, hogy az elmúlt egy-két héten rendre felcsillannak a két ország közötti háború kiterjesztésének a veszélyei is. Előbb a fölöttébb gyanús merényletek a tengeralatti vezetékek ellen és a nevetséges népszavazási komédia, majd a meglepő ukrán offenzíva miatti orosz pánikreakciók, legutóbb pedig a kercsi hídra mért robbantás következményei. Ezek mind-mind arra utalnak, hogy az eddigieknél is szélesebb sodrású fegyveres konfliktusok elé nézhetünk, aminek veszélyeit illetően még csak találgatnunk sem szabad. Egyszóval, alig megemészthető problémahalom ez a háború még akkor is, ha nem próbáljuk meg rákenni a magunk, belső előállítású gondjait is.
ZSPB.: Jó hír?
K.L.: Ilyen zaklatott időben tényleg nehéz dolog jó hírt találni. Talán csak az adhat némi derűre okot, hogy még a legnagyobb tüntetések idején is akadt olyan kormányzati tisztviselő, aki szerint a magyar oktatási rendszerben páratlanul sikeres időszakot tudhatunk magunk mögött… Legalább egy ember akadt, aki maradéktalanul elégedett azzal, amit a kormány az oktatásügyben tett. Igaz, ő éppen ezért felel államtitkárként. Talán, ha minden elégedetlen pedagógus államtitkár is lehetne, a közhangulat is megváltozhatna.