Janicsár politológusok 5: Nagy Ervin
Minden szakmának, hivatásnak vannak gyilkosai, vagy leggyengébb láncszemei. A politológia, ha tágabb értelemben vesszük, a politikáról, a politikumról való gondolkodás tudománya.
Arról persze vannak viták, hogy ez mennyire lehet objektív, az ember világnézetétől, értékrendjétől, illetve a mindennapi politikai környezetétől független, de úgy vélem, abban az értelmiség jelentős része egyetért, hogy egy politológusnak a pártpolitikától távol kell tartania magát. Sőt a politikai gondolkodók elsődleges feladata, hogy megvizsgálják, elemezzék, ok-okozati összefüggéseket keressenek, tanulságokat vonjanak le a közélet eseményeivel, a politikai történésekkel kapcsolatban. A végső cél tulajdonképpen, hogy általános igazságokat, törvényszerűségeket fogalmazzanak meg, valamint, megtalálják az igazságot a politikusi torzítások mögött, lerántsák a leplet a politikai cselekvések valódi mozgatórugóiról. Én így hiszem, és azt gondolom, hogy nálunknál szerencsésebb országokban hasonlóan gondolkodhatnak erről a kérdésről.
No, de mi itt élünk Magyarországon. Ebben a szép és – minden nehézség ellenére – dicső múltú országban. Az ócska, mocsaras, elb@szott jelenben, ahol egy minden eddiginél pénzéhesebb, alantasabb, gátlástalanabb, haszonlesőbb, lókupec szintű miniszterelnök (komolyan mondom, fizikai fájdalmat okoz leírni a hivatalos titulusát) országlását kell át- és megélnünk. Ahol az erkölcstelen zsákmányszerzők között nemcsak a politikai hierarchiában mindig is jelenlévő lakájok, gerinctelen káderek, aprópénz után sandító házmesterek, vagy újabban a bérkommentelő szarkupacok vannak jelen, de belesüllyednek a rendszer mocskos bankjegyektől bűzlő bugyraiba azok, a magukat politológusnak nevező, haszonleső janicsárok is, akiket ez a véleménycikk-sorozat számba vesz.
Nos, folytassuk egy igazi megélhetési politológussal. Nagy Ervin az ELTE Bölcsészettudományi Karán kezdte pályafutását. Emlékszem, hatalmas röhögés tört ki a HIK nevű egyetemi büfében, amikor először kezünkbe vettük a másod-harmadéves filozófia szakos Nagy Ervin névjegykártyáját, amelyen már konkrétan filozófusként, illetve politológusként aposztrofálta magát, mindezt persze halálosan komolyan gondolva. Bár akkori, kimagaslóan középszerű, tudományos teljesítményét nagyságrendekkel azóta sem haladta meg, napjainkban még komolyabb emberként próbálja feltüntetni magát.
Kudarcainak - sokak szerint – első számú oka az volt, hogy Nagy Ervin szerette az italt. Ahogyan a székelyek szokták volt mondani, „nekiment az italnak” és ahogy ez általában lenni szokott, az alkohol győzött, no persze csak az íze miatt.
Szóval ez a feltörekvő, ambíciókkal bőven megáldott fiatal a Jobbik alapítójaként tetszelgett az egyetemi társaságokban, mindaddig, ameddig el nem váltak útjaik a párttal. Ennek a szakításnak persze van egy Nagy Ervin által tálalt verziója, de akkoriban egyre több pletyka keringett arról, hogy bizony vaj volt a füle mögött. Hogy végül miért is történt az elválás, ma már nehéz lenne rekonstruálni, talán csak az érintettek memoárjaiból tudhatjuk meg. Egy biztos, Nagy Ervin sosem arról volt híres, hogy ő lenne az erkölcs felkent bajnoka. Ha emlékeim nem csalnak, az egykor még masszívan vetkőző Anettka egyik, hasonló kvalitású műsorvezető társával is hírbe hozták.
Nagy Ervin manapság megsebzett vadként, a Fidesz másodvonalas propaganda-osztagának egyik tehetségtelen politikai celebjeként haknizik a lakájsajtóban. Sosem marad csendben, ha egy exjobbikos visszaköpködésére van igény a kormánypárt részéről. Nomen est omen: Nagy vagy Ervin, nagyon nagy. Hogy miben, azt majd eldönti az utókor.