Melyik diktátor jön elő erőteljesebben Orbánból: Rákosi vagy Kádár?
Orbán Viktor rendszere egyre több, a kommunista diktatúrákra hajazó elemet vonultat fel. De mi a helyzet a rendszer megkérdőjelezhetetlen vezetőjével? Ő vajon inkább Rákosival, vagy Kádárral hasonlítható össze?
Egy az egyben természetesen egyikükkel sem, mindkettővel vannak hasonlóságok, és Orbánnak megvannak a saját stílusjegyei is. De ha mégis ezt a kérdést vizsgáljuk, akkor két oldalról közelíthetjük meg: a személy cselekedetei és saját magáról sugárzott képe, valamint a társadalom róla alkotott képe alapján.
Ha Orbán cselekedeteit nézzük, akkor azt látjuk, hogy sorban számol le ellenfeleivel, viszonylag gyorsan és precízen, személyeskedések közepette. A rendszerben csak a hozzá megkérdőjelezhetetlenül hű, végrehajtó emberek kaphatnak helyet, és néha őket is eléri végzetük (például Rajk és Spéder esetében).
Ez első ránézésre nagyban hasonlít Rákosi politikájára, tipikusan így képzeljük el/elevenítjük fel emlékeinkben az ’50-es éveket. Persze a módszerek finomodtak, de ez elsősorban a mai kereteknek és nem a személynek köszönhető. De hiba lenne nem észrevenni, hogy valójában Kádár sem csinált mást hatalma megszilárdításának az idején. ’56-ot követően a társadalom és a politikai élet minden rétegét elérő, kemény megtorlások zajlottak az ellehetetlenítéstől a bebörtönzésen át a kivégzésekig. Az más kérdés, hogy mindezt az időszakot maga Kádár próbálta meg a leginkább elfeledtetni, amikor már nem volt szüksége az effajta fellépésre. Politikai leszámolások persze később is voltak bőven, csak a társadalom jelentős része nem tudott róluk. De összességében itt még mindig Rákosi felé billenhetne a mérleg nyelve.
Csakhogy egy nagyon fontos dologban Orbán egy az egyben Kádárt követi.
Rákosi fő eszköze a mindenkivel szemben alkalmazott megfélemlítés volt. Soha nem lehetett tudni, hogy kiért és mikor jön a fekete autó, mikor telepítik ki, mikor viszik el az Andrássy út 60-ba egy kis „elbeszélgetésre”. Kádár ezzel szemben az „aki nincs ellenünk, az velünk van” elvre épített, amit természetesen ugyanúgy a már említett megfélemlítéssel ért el. De ezek után betömte valamivel az emberek száját, a másként gondolkozók pedig kevésbé direkt módon lettek kiszorítva, illetve lettek öncenzúrára kényszerítve.
A célozgatás, elbizonytalanítás pedig, mint tudjuk, valahol rosszabb a biztos katasztrófánál is. Csak míg Kádár a népet az évi balatoni nyaralással, a maszekolással, a gyárak szétlopásával, ezerötös Ladákkal és Trabantokkal etette, addig Orbán a rezsicsökkentéssel, nemzeti konzultációval, ÁFA-csökkentéssel és egyéb ígéretekkel.
Akinek pedig ez nem tetszik, annak nem verik le a veséjét, de nem tudja felépíteni a karrierjét, nem nyer pályázatokat, és még sorolhatnánk. Ezek az emberek vagy megszoknak, vagy megszöknek. Ez teljesen ugyanaz mindkét rendszerben. Elvégre miért nem zárták le ’56-ban, sőt akár ’57 elején hermetikusan a határokat a szovjet tankok? Ugyanazért, amiért most nem foglalkozik a kormány azzal a ténnyel, hogy százezrek tűnnek el az országból és vállalnak aljamunkát külföldön. Olcsóbb és egyszerűbb így eltüntetni az ellenzéket, mint Recskre küldeni. Ilyen szempontból Orbán tehát egy az egyben Kádárra hasonlít.
Ide tartozik még a személyek „hétköznapi” megjelenése is. Rákosi Sztálin legjobb magyar tanítványa volt, aki még gyerekmondókák főszereplőjeként is éjjel-nappal dolgozott, tehát valahol egyfajta tökéletes, minden szempontból kimagasló személynek volt beállítva, 60. születésnapjára pedig eszméletlen személyi kultuszt teremtettek.
Kádár ezzel szemben megpróbálta a nép egyszerű gyermekének a szerepét felvenni, egy józan gondolkodású, csípős nyelvű, rafinált politikusét, aki kiemelkedik ugyan a tömegből, de nem mutatja magát mindenkinél jobbnak, életvitelében is kiegyensúlyozottságra, mértékletességre törekszik.
E szempontból Orbán valahol a két diktátor között helyezkedik el, hiszen sokszor mutatja magát olyan szerepben, mint az egyszerű, focit szerető, vidéki srác, és sokszor kerüli azt a fajta „urizálást”, nyilvános pénzszórást is, ami például Rogánra vagy Habonyra jellemző. Ugyanakkor látjuk, hogy mit épít magának a Várban, látjuk azokat a videóit, amelyekben Döbrögiként a nagyhatalmú, mindenek felett álló vezér alakjában jelenik meg egy idős néni házában, hogy elmondja, ő maga fogja megemelni újra a nyugdíjat. Ahogy egyre magabiztosabb lesz saját helyzetében, úgy kezd el haladni Orbán fokozatosan Rákosi személyi kultusza felé.
A diktátorok/politikusok megítélésében cselekedeteik mellett ugyanakkora szerepet játszik az is, hogyan ítéli meg őket saját népük.
Ez az a pont, ami véglegesen Kádárhoz köti Orbánt. Rákosit szinte mindenki utálta, ez tény. Egy klasszikus diktátor volt, akinek hatalma kizárólag az erőszakból eredt. Nem véletlen, hogy rendszere is erőszakkal szűnt meg, az ’56-os forradalommal. Kádár ezzel szemben, épp az imént említett politikája miatt, megosztó személyiség volt. Azok, akik látták rendszerének valódi természetét, gyűlölték őt is, de az egyszerű, csupán élni akaró emberek, ha nem is szerették, de elfogadták.
Azok a lépések, amelyekkel látszólag könnyebbé tette az emberek életét, biztosítottak számra egy társadalmi bázist, és ennek a rétegnek egy jó része a mai napig jelen van. Még egyfajta pozitív–romantikus történelmi nosztalgia is kialakult a Kádár-korszakkal kapcsolatban. Nem véletlen, hogy maga a rendszer túl is élte egy kicsivel Kádárt, és nem forradalomban pusztult el, hanem egy rendszerváltásnak nevezett folyamatban, amelyet a felszín alatt szépen túl is élt.
Ugyanez a helyzet Orbánnal is. Elég okos politikus ahhoz, hogy lássa, kell neki egy biztos tábor, akiknek elsődleges dolga természetesen a ciklusonkénti szavazás, de mellette időnként ki is kell vinni őket az utcára békemenetelni, vissza kell velük küldetni a nemzeti konzultációs kérdőívet, tehát kellenek a kirakatba, kellenek biztos háttérnek, kellenek fenntartó erőnek.
Összességében tehát Orbán sokkal jobban hajaz Kádárra, mint Rákosira. De hiába él az emlékezetünkben Rákosi a gonosz megtestesítőjeként, én úgy gondolom, hogy Kádár – és jelenleg Orbán – sokkal több kárt okoztak a magyar társadalomban. Éppen azzal, hogy teljesen megosztották azt. Rákosit mindenki gyűlölte, legalább ebben egyetértett a társadalom és hallatta hangját. Kádár és Orbán megosztó és figyelemelterelő intézkedéseikkel elérték azt, hogy a magyarság már rég nem tud nemzetben gondolkodni (akármi is legyen a meghirdetett cukormáz), nem képes egységesen kiállni egy ügyért. Hiszen ha nem kerülnek szembe Kádárral/Orbánnal, akkor nyugi van. És inkább legyen nyugi és csendes beletörődés, mint fekete autó, padlássöprés, forradalom…