Erős és büszke: Újabb szégyenteljes történet a magyar egészségügyből
Egy személyes történet egy nagy presztízsű budapesti kórházban tapasztaltakról, amely ismét megmutatta: jobb, ha senki nem kerül be a hazai egészségügybe.
Nagy kérdés, ma értelmezhető-e még szó szerint a „magyar egészségügy” szókapcsolat, vagy mára csak egy oximoron. Az „egészségügy” szó meghatározására rákeresve ezt találtam:
„Az egészségügy a társadalom azon tevékenységeinek strukturált rendszere, amely az egészség megőrzését, a betegségek megelőzését és gyógyítását, krónikus betegségek esetében azok kezelését szolgálja. Az ember és ezen keresztül a társadalom szociális biztonságának része, melynek megteremtése és garantálása az állam feladata, melyben számít az egyén és a társadalom aktív közreműködésére. Másfajta megközelítésben az egészségügy a társadalom mindenkori egészségkultúrájának közhatalmilag intézményesített része, szakigazgatási hivatali testülettel és közhatalmilag legitimált szakmai-tudományos paradigmával, amelynek keretei között a részben populációs szintű, részben személyre szóló ellátások az egészségi állapot javítását, a betegségek megelőzését, és ha kell, gyógyítását, gondozását, rehabilitációját szolgálják.”
Ma azonban a szemünk előtt zajlik az egészségügy színvonalának tudatos lezüllesztése, amit az égetően szükséges források kivonásával, illetve a meglévők nem megfelelő struktúrában történő elosztásával érnek el. Mellékesen jegyzem meg, hogy még a kórházi fertőzések megelőzésére elköltendő pénzen is spórolnak.
És hogy szerintem miért teljesen tudatos lépések sorozata ez, illetve a Fidesz politikája? Nos, valaha megértő voltam, mert úgy hittem, a kormány dilettantizmusa magyarázza, hogy ilyen borzasztó és elkeserítő helyzetbe hozták idehaza a gyógyítás ügyét, mivel nincs megfelelő számú szakember kormányzati pozícióban. Ám mostanra megvilágosodtam: az már önmagában egy koncepció része kell legyen, hogy hosszú évek óta egyszerűen nincs egészségügyi miniszter. Ehelyett nagy nehezen kiszenvedtek magukból egy egészségügyért felelős államtitkárt, róla viszont rövid úton kiderült, hogy alkalmatlan ellátni a feladatát, ráadásul sosem volt képes meghallani az olyanok szavát, mint Sándor Mária, akit mindenki a fekete ruhás nővérként ismert meg.
A rövid bevezető után térjünk rá, konkrétan mi történt velem, illetve a családommal. Egyik családtagomat hosszas orvosi „itt-a-piros-hol-a-piros”, azaz ide-oda küldözgetés után végül mentővel szállították az egyik nagy budapesti egészségügyi intézménybe – amely egyúttal egyetemi oktatókórház is –, hogy ott derítsék ki, pontosan mi a baja. Mivel máshol nem volt szabad ágy, befektették a nefrológiai osztályra, ahol vesebetegeket kezelnek, pedig neki ilyen biztosan betegsége nincs... De hát, csak ott volt hely.
Miután kipakoltunk a kórteremben található nagy vasszekrényekbe, a nővérke megjegyezte, ne nagyon hagyjon benne bármit is, amikor vizsgálatokra viszik, ugyanis azalatt ellophatják a dolgait. A kulcs évekkel korábban elveszett, nincs meg, így nem lehet zárni a szekrényt. Az is kiderült, hogy a WC-ben nincs papír, de a zsebkendőt, az evőeszközöket, poharat, sőt még ragtapaszt is nekünk kellett bevinni.
Még ennél is „érdekesebb” volt a falra kifüggesztett friss nyomtatvány, ami az idén november 1-jén bevezetett EESZT-ről, vagyis az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatói Tér indulásáról szólt. Az alábbi képen látható, hogy a szöveg szerint a múlt hónap elsejétől az ellátás során keletkezett adatok feltöltésre kerülnek az EESZT-be, a nyomtatvány további részében a betegek adatainak kezeléséről és az azokhoz történő hozzáférésről olvashatunk.
Az informatikai rendszernek, amely lényegében a háziorvosi és szakrendelőket, a kórházakat, valamint a gyógyszertárakat kapcsolná egy hálózatba, már az indulása is botrányosra sikerült, miután kiderült, hogy egy nappal a tervezett indulás előtt a Készenléti Rendőrség szállította az új rendszer beüzemeléséhez szükséges eszközöket az orvosi rendelőkbe.
És hogy mennyire sikerült az átállás az elektronikus rendszerre? A rokonom szerint nem nagyon. Noha elvileg már valamennyi kórház használja az EESZT-t, a valóságban még mindig óriási a káosz. Így például a kezelőorvosának a háziorvosa által korábban rögzített adatokra sincs rálátásra, szóval marad a régi módszer: egyrészt mi, hozzátartozók hozzuk-visszük a papírokat, másrészt a két orvos telefonon keresztül egyeztet egymással, ha a dolog nem merül feledésbe a sok más tennivaló közepette.
Itt tartunk, ez a helyzet egy viszonylag jónak számító budapesti kórházban. Elképzelni sem merem, milyen állapotok uralkodhatnak a vidék Magyarországán. Ideje lenne felébrednünk ebből az általános „kómából”, nem pedig beletörődni és szemlesütve, magunkban bosszankodva elfogadni ezt a borzasztó és aggasztó helyzetet. Jövőre lehetőségünk lesz elzavarni ezt a végletekig korrupt és szégyellni valóan gyenge teljesítményt nyújtó hatalmat!