Nem jött el a szabadság, az önkény szülte a rendet, jóból csak kevés jutott és játszani sem engedték - 85 éve ment el József Attila
85 éve, ezen a napon történt Szárszón az a bizonyos baleset. Ma sem tudjuk igazán, hogy hogyan is volt valójában, azonban egy dolog biztos: a nehéz sorsú költőzseni élete egy csapásra véget ért. Egy olyan országban élte tragikus sorsát, ahol szinte minden korban ugyanaz a történelmi hübrisz ismétlődik meg, egy olyan országban, amelyik olyan meg nem értéssel és hálátlansággal viszonyul géniuszaihoz, ahogyan talán egyetlen nemzet sem.
Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy megszűnjön dobogni a szíve, hogy aztán versei felnövekvő magyarok milliói számára adjanak bátorítást boldogságban, szerelemben, jelentsenek vigaszt nehéz időkben, gyászban, és mutassanak utat, a hatalomért mindenre képes emberek törnek ránk, keserítik meg életünket. A magyar irodalom legnagyobb géniusza olyan nélkülözésben és méltatlan mellőzöttségben élt, amit - a jelenben tisztán látva ember feletti tehetségét - ép ésszel fel sem foghatunk. Félárván, mélyszegénységbe született, intézetben, majd nevelőszülőknél nőtt fel, később menhelyre került, ahonnan megszökött. Skarláttal kórházban feküdt, kéztörése miatt megbuktatták rajzból, majd eltanácsolták a tanári pályáról. Egész élete egy fuldokló küzdelem volt, egy harc az őt körülvevő és soha meg nem értő világ ellen. Halálát sosem érthetjük meg, ha nem tudjuk beleélni magunkat egy olyan ember lelkivilágába, aki az úton mindig egyedül, magányosan, fázva, éhesen és nincstelenül bandukolt, míg a többi ember, a boldogság, a normális élet reménye mindig vele szemben, a túlsó oldalon jártak. Egy olyan ember bőrébe kell beleélnünk magunkat, aki "tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél". A magyar irodalom legnagyobb zsenije mindössze 32 évesen vetett véget életének, s mindössze harminckét év elég volt számára, hogy halálát örök halhatatlanság kövesse. Fájdalmasan szomorú vigasz, hogy halála után szinte néhány évvel már utcák százai viselték nevét. Nem példa nélküli tragikus halála és annak mementója örök tanulságul kellene, hogy szolgáljon egy szintén tragikus sorsú, s meghasadt tudatú országban.
A Dunánál című versének négy sorában az egész magyarságnak adott közös célt, azóta is aktuális, meg nem valósított programot:
„A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Hobo az alábbi előadásában állított emléket a fájdalmasan fiatalon meghalt költőfejedelemnek: