„Mindenkinek megadni azt, ami megilleti” - Caesar és a kegyeltek
Kr.e. 46-ban járunk, Rómában. Egy folytatásos történelmi regény fikciós keretei között próbáljuk hétről hétre magunk elé képzelni a kor embereit és azok mindennapjait. Feltárni az egykori hatalmasok, politikusok hétköznapi életét, meglesni érzelmeiket, gondolataik mélységét, döntéseik sarokköveit. A fejezetek nem időrendben, hanem random, az aktuális történések szerint következnek egymás után. A valósággal történő bármilyen hasonlóság, illetve egyezés csak és kizárólag a képzelet szüleménye lehet.
Antonius Caesar egyik legfőbb híve volt, egyik legbizalmasabb szövetségese, barátai csak Toniusnak hívták. Ő irányította a Forum Romanumon lévő ingatlanok ügyleteit, amelyből nem kevés jövedelme származott Caesarnak, valamint ő felelt Caesar hírnevének népszerűsítéséért. Ebben segítségére volt Antonius egyik legjobb barátja és bizalmasa, Habonius is. Antonius jól ismerte, és mint Róma legértékesebb területének egykori vezetője, ki is szolgálta Caesar pénzéhségét, cserébe ő is részesülhetett a zsákmányból.
Caesar rokonának, a saját lábán megállni nemigen tudó Tibortiusnak is ő segített megszerezni jó néhány, értékesebb területet. Segítette továbbá a középületekre és a fogadókra kifüggesztett lámpásainak kizárólagos terjesztését is.
Antonius római jogot, de főként annak kiskapuit jól ismerő advocatusai, ügyvédei mindig gondosan előkészítették a terepet az értékes ingatlanok elsíbolásához. Így történhetett, hogy az egyik leghíresebb római kerítő, aki számtalan bordélyt üzemeltetett városszerte, valóságos birodalmat épített magának az Örök Városban. Caesar fiatal politikusai pedig szorgalmasan és előszeretettel látogatták ezeket a prostitutioval fertőzött helyeket. Persze, amint a városi rend fenntartásáért felelő Pinterius útjában állt ez az egyébként köztörvényes bűnöző, Antonius lelkifurdalás nélkül beáldozta egykori pártfogoltját, hiszen tisztában volt vele, hogy a praetor kezében összpontosult az erőhatalom Rómában.
Rómában a nyomozás általában a quaestores duovirik feladata volt, akik elsősorban a megbízást adó magistratusnak feleltek, az ő vezetőjük pedig a praetor volt. Caesar fővádlónak, accusatornak egyik bizalmi emberét, Poltoniust nevezte ki, aki sosem vette figyelembe azt a régi mondást, miszerint a jog a jó és az igazságos művészete. És bár a kiválasztása után esküt tett, hogy az általa képviselt vád sosem lesz hamis, mindenki jól tudta, hogy Caesar politikai ellenfeleinek elitélésénél nem riad vissza semmilyen eszköztől, és nem ismer kegyelmet sem. Még az „unus testis nullus testis”, vagyis az „egy tanú, nem tanú” elvét is képes volt figyelmen kívül hagyni, ha az ellenzék egy-egy képviselőjének megrendszabályozásáról volt szó. Caesar a kézivezérelt ügyészség mellett előszeretettel alkalmazott besúgókat, főként a crimen maeistatis, vagyis a felségsértés üldözését jelentő nyomozásoknál. A praetorianusok pedig kifejezetten hírszerző tevékenységet folytattak.
Jellemző dolog, hogy besúgókat akkor találunk a történelemben, amikor a hatalomnak valamilyen félnivalója van. A lictorok élére Caesar egy több háborút megjárt zsoldost nevezett ki, aki elsősorban lojalitásával emelkedett ki a testőrök közül. Ők árgus szemmel őrizték Caesar minden léptét, minden mozdulatát. A nép nagy része ekkor már gyűlölte Caesart, ezért volt is okuk az erre szolgáló vesszőnyaláb bárdokkal távol tartani a rómaiak egy részét a vezetőtől. Cicero az egyik híres római jogi szentenciát, amely eredetileg úgy szólt, hogy „tisztességesen élni, mást meg nem sérteni, mindenkinek megadni azt, ami megilleti” gúnyosan átköltötte a következőképpen: „tisztességesen félni, Caesart meg nem sérteni, és mindent megadni neki, hiszen az őt illeti”.
Ez jól érzékelteti, hogy Caesar azt gondolta és talán el is hitte, hogy az emberek felett áll. Pedig akkor már megvolt pecsételve a sorsa. És sokan nagyon remélték, hogy egyszer megkapja azt, ami megilleti.
(Folyt. köv.)